Nem ilyen világot képzeltem, de a csábítás hívott, hát engedtem. Most koponyám csöndjében némán ülök és utazom valahol, magányom szelíden átkarol.
Megkezdődött hát. Az első. A plakátokon már az ezelőtti napokban ott díszelegett nagy betűkkel a nevem jelezve, hogy bizony igazak a pletykák, a New Orleansi társulat megszerzett magának. Erre a szezonra mindenképp, hisz a szerződés köt. Mégha nem lennék mindennel teljességgel megelégedve se bonthatnám fel. Nem is szoktam. Híres vagyok a sokszor túlzott alkalmazkodóképességemről, feltéve, ha a partnerek is alkalmazkodnak hozzám. Ezzel pedig nincs gond. Egyetlen egy kérésem volt. Egy privát öltöző, ami szerintük már nem is kérés kérdése. Nekem ezt még szoknom kell. Tudom, hogy a képzeletbeli lista élbojában járok, mégis annyira meseszerű nekem, még úgy is, hogy egészen idáig ezért küzdöttem. Most meg azért küzdök, hogy ott is maradjak, hisz amennyire nehezen lehet felkerülni, annyira könnyen lehet leesni. Egyetlen ballépés, és vége mindennek. De ma ez nem történt meg. Boldog mosollyal hajolok meg újra és újra a vastaps alatt. Fogadom el a hatalmas csokrot, bár őszintén szólva, nem tudom, miért ilyen nagy szokás ez. A függöny pedig legördül. Átöltözök gyorsan, írok anyának, hogy menjen csak, én maradok. Kislisszanok a nézőtérre, abban bízva, már senki nincs itt, és leülök az egyik kényelmes fotelbe. Fejem hátrahajtva sóhajtok egy nagyot, talán most először. Ki kell engednem, és így szoktam. Hiába az első előadásunk volt, hetek próbái előzték meg, és volt pár, ami egyszerűen nem emberi időpontban ért véget, mégis... a fáradtság most tör rám, hogy minden remekül zajlott. A hatalmas csokrot nézem, másodszor kaptam ekkorát. Ezelőtt a társulattól kaptam búcsúzásképp, az nem olyan, mint amit a híres előadóknak szoktak adni, ez viszont.... Mázsás súlyként nehezedik törékeny kezem alatt, így le is teszem magam mellé. Így veszem észre, hogy valaki szintén itt maradt. - Elnézést, nem akartam megzavarni - szedem össze magam kissé zavartan, mert nem szeretem mások békéjét feldúlni. Az otrombaság. - Esküszöm, hamarosan színem se fogja látni, csak még.... szusszannom kell egy kicsit, és ez a hely annyira csodálatos - a zavar beszédre késztet, ugyanakkor azt is tudom, mikor elég és netovább.
New Orleans, szeretett városom, éjjel nappal zsizseg. Zsong akár egy méhkas, és benne az emberek mint a méhek. Színek, hangok és érzelmek óriás kavalkádja az egész. Magamba szívom ezt a halandó sietséget, ahogy a pénzt, egészséget, boldogságot hajszolják, és közben mindent elveszítenek ami fontos. Miközben üveggolyókat gyűjtenek halom számra, nem veszik észre az orruk előtt csillogó igaz gyöngyöket, amik csak arra várnak hogy felemeljék őket. Szórakozott mosollyal nézem őket egy magas háztetőről, a kéménynek támaszkodva és hallgatom az éjjeli élet neszezését. Annyi emlék és érzés köt ehhez a városhoz, és minden ami szívemnek kedves. Louis, Gabrielle, Armand, Viktor! Az én édes Viktorom, vér a véremből és Seth és Fareed tudományából. Istenem, és minden égi lény, soha nem hittem volna! Én, ki már annyi mindent átélt! Én, ki a Kópé Királyfi vagyok, és akinek nevét minden vérszívó ismeri. Hagyom hogy a testem elrugaszkodjon a paláktól, és a szélcsípős szárnyain vitetem magam, elég magasan ahhoz, hogy ne lássanak meg, de elég alacsonyan hogy halljam az emberi csivitelést. A színház felé visznek a gondolataim, és hirtelen ötlettől vezérelve szállok alá ahogy felcsap hozzám impulzus hogy ma balett előadás lesz. Visszaemlékszem a régi színházra, Párizsra. Az édes vámpírokra akik komédiaként adták elő magukat, és Nicholas csúfos bukására, ahogy beleőrült a Vérbe és már Armand sem tudta megmenteni. Belesajdul a lelkem is ahogy erre gondolok, de hamar elűzöm ezeket a sötét gondolatokat. Nem! Ma szárnyalni akarok, hattyúk szárnyán, vagy balerinák tülljének kemény részecskéi között. Látni akarom ezt a nemes eleganciát, a végtelenül egyszerű, és mégis megannyi árnyalatot öltő táncot. A színház elé érve megpillantom magam az egyik tükröződő felületben. Magas vagyok, és erőteljesen izmos, régi korok vadásza. Szőke haja váll alá ér, könnyedén össze tudom kötni ha akarom, bár általában nem akarom. Ibolya szín szemeim egyedi és különleges hatást kölcsönöznek nekem, markáns arcélem és kissé kegyetlen ívű ajkam pedig teljesség teszi a megjelenésem. Elégedett vagyok magammal, és a jegyet megfizetem az egyik plasztik kártyámal amit a zsebemben hordok. Az eladó furcsán döbbenten néz rám, ahogy fekete farmerben és bőrdzsekiben de american express kártyával jelenek meg, és egy megnyerő mosoly után ott is hagyom hogy elfoglaljam a helyem az egyik kiemelt helyen mert klubtagságom van itt. Minden színházban van helyem, és most is kiemelt helyen telepszem le hogy teljesen magával ragadjon az előadás. Belefeledkezem, és csak a törékeny kis primadonna táncát látom. Minden örömét és bánatát, szenvedélyét és csalódását. Az előadás után még maradok. Nem indulok el. Nem akarok. Nosztalgikus, és eszembe jut a Vámpírszínház annak minden örömével és bánatával, és látni vélem őket is... Nickyt és Armandot... őszinte vörös kis ördögöm. Oly szerető barátom. A balerinát pillantom meg, orromba kúszik fáradt öröme. Magányosan ül tőlem nem messze, és elmosolyodom. - Ugyan mon cherié, ne kérj elnézést, én vagyok itt a betolakodó - ennek ellenére nem moccanok meg. Látni kívánom az egész alakját. Éles ibolyaszín szemeim összeszűkülnek kicsit, ahogy minden részletét magamba szívom a képnek. - Csodálatos bizony. A színház megannyi hazugság őszinte története. Megannyi vád és panasz rejtőzik a függönyök mögött. Ki tudhatja, mire gondol a hattyú? - sóhajtok fel, ahogy a mai kornak megfelelően lezseren dobom el magam az egyik színházi széken. Szupersztár voltam, és újra az leszek! Nem sokára!
Kezdőlap
