Amszterdam utcáit koptatom magasított sarkú csizmámban egyenlőre René nélkül. Kicsit későbbre ígérte magát, mert éppen bevásárló körúton vagyunk és most egymást akarjuk meglepni valamivel, és már meg is vettem neki a kis ajándékot ami a táskámban lapul. Csak azért van nálam hogy legyen helye az ajándéknak egyébként keresek valakit. Többen is láttak egy olyan férfit akit leírtam teremtőmként, és mivel mi nem érezhetjük úgy egymást, ezért más módszerhez folyamadtam és elég jó tippet kaptam hogy hol lehet Andor. Mert ő az, akit keresek. A citrin szemű vámpír. A Teremtőnk. Hosszú léptekkel haladok át egy kereszteződésen a sugárútnál, és fel sem veszem a pillantásokat amik érnek, tudom hogy éterinek látszom a szemükben. Elérhetetlen, már már irreális látványnak, de nem bánom. Engem egyetlen férfi érdekel csak és az René. Az ikerbátyám. A szerelmem. Feketét és bőrt viselek. Combjaimon megfeszül a csipkebetétes nadrág és fehér-szürke szaggatott felsőm is vonzza a tekinteteket. Befordulok egy szűkebb utcába és megpillantom a sötét kapucnis alakot. Futásnak eredek, mi sem egyszerűbb, még ezeken a sarkakon is. Repülni is tudok, az isten verje meg. Utolérem az alakot és a földre taszítom. Hanyatt fordítva ülök rá a hasára hogy el ne menekülhessen. Kék szemeim kihívóan találkoznak a meglepett sárga szemekkel. Egy pillanatra ledöbbenek, képtelen színek! Ezt láttam akkor is, egy pillanatra aztán a harapás a nyakamon. Elönt a harag de még megőrzöm a hidegvérem. Mindössze a hasán terpeszkedek és vádlón nézek rá, miközben közlöm vele a mondandőm velejét. - Magyarázattal tartozol, Andor! - és jelentőségteljesen karba teszem a kezeim. Ha kell az egész nyomorult világon keresztül foglak üldözni hogy kihúzzam belőled miért tetted azt, amit! Tudni akarom! Most!
A világ őrült tempóban szalad körülöttem. Halandók és halhatatlanok suhannak mellettem és körülöttem, de én mit sem törődök velük. Mélyen arcomba húzva a csuklyámat, megroggyantott vállal sétálok közöttük, kortalanul. Füleimben füles, a friss dalaink stúdióverziói cirkulálnak a zenelejátszóban - ellenőrizve, hogy minden megfelel e az ízlésemnek. Persze, hiába dörömböl dobhártyámon a rock, így is tökéletesen hallom környezetemet, legalább is, amit akarok és nem szűrök ki tudatosan. Pandám eltűnt, elment, de tudom, hogy vissza jön. Abban a pár napban, míg ő távol van sem tétlenkedem. Hiszen egy felkapott zenész vagyok - nem egy plakát mellett mentem el ezen az estén is, amiről az arcom köszönt vissza - , az életem nem áll meg, főleg nem halottaimban. Talpig feketét viselek, mert most ilyen kedvem van, eszembe sem jutnak az erőszakosan s önző mód teremtett fiókáim, amíg egy váratlan erő le nem taszít a poros aszfaltra az éjszakában. Frontális támadás - túlságosan gondolataimba merültem, hogy ezt nem szúrtam ki korábban. Nem mentség, hogy ahogy én, úgy ő is beolvadt a sötétségbe az olajfekete ruházattal, hiszen a mi érzékeink jóval kifinomultabbak az emberekénél. Mire észbe kapok, már a langymeleg betonon fekszem, sárga, de az éjben kékesen fénylő szemeim őszinte meglepettséget sugároznak. Még az ajkaim is elnyílnak enyhén. A kapucnyim hátra csúszik, felfedve platinaszőke hajamat, ami nyilván nem egyezik azzal, amire a rajtam terpeszkedő leányzó emlékezhet. Kell néhány pillanat, míg feleszmélek. Közben a fülemből is kicsúszott a füles, halk aláfestést adva a jelenetünknek, ahogy hangom szűrődik belőle:
"We can’t breathe We can’t dream These empty prayers are all we know We can’t breathe We can’t dream We’re sacrificing flesh and bone"
Elkerekedő, mandula vágású szemeim néznek a dühödt, sápkóros arcba. Még pislantani is elfelejtek. Aztán...ahogy beszélni kezd, megértem ki ő. Rögtön rájöhettem volna, hiszen teremtőjeként nem hallom a gondolatait. A nevemen szólít, szóval "ismer" - nem kellett sok, google, Spotify -, némi kutatómunkát folytathatott...Én azonban nem válaszolok neki egyből. Most már az én arcom is tükrözi mérgemet - szemmel láthatóan nem értékelem a kis letámadását. Persze, minden más férfit boldogság töltene el, ha ez a szépség teperné le az utca közepén vagy máshol, de engem cseppet sem izgat. Én nem azt látom benne, mint más; az én szememben csak egy morcos bébi denevér. Így hát, nem fetrengek soká, ahogy keresztbe fonja karját, váratlanul letaszítom és magam alá gyűröm: fordul a kocka. Lefogom a két csuklójánál fogva ahogy fölé térdelek. Egészen az arcába mászom. Nem csak pillantásom jeges, de természetesen bőröm is árassza a hideget. Még is felperzselem ezzel a pillantással. - Magyarázattal? Semmi perc alatt széttéphetnélek, kislány! - Felelem neki maró gúnnyal és meg se várom a válaszát, újra torkának esek, mint azon a fülledt nyári éjszakán.
Nem telik túl sok időbe megtalálni hogy hol lebzsel ez a vámpírfajzat, és igaz hogy nem érzem de a hallásom még mindig remek, és utána is kérdezgetek mikor meglátom egy plakáton a képét. - Na várj csak te kis.... - morgolódom, ahogy lendületesen elindulok, de menet közben valahogy kifogy belőlem a düh és a harag hiszen leginkább csalódott vagok, és szomorú hogy ennyire nem érdekeljük és csak ott hagyott minket, jobbára nem meghalni. Bár, ezt csak utólag tudtuk meg, de ettől még vágyom látni a teremtőnket, azt aki a vért adta és aki ott hagyott az éjszakában. Nem tudhattuk hogy túléljük, és halálra rémültem! René velem volt, szóval nem lett volna magányos, de ettől még megijedtem és nem akartam meghalni. Olyan kevés ideig éltem igazán, nem lehetett vége akkor. Egy sikátorban meg is találom akit keresek, érzem messziről hogy olyan mint én és René, aki nem tudja hogy most hol vagyok. Biztos kiakadt volna ha megmondtam volna neki hogy meg akarom találni Andort hogy megkérdezzem mégis mi a fene vezérelte azon az éjszakán, és miért rabolta el tőlünk múló halandóságunkat amit annyira élveztünk és szerettünk. Felborítom, és ráülök a derekára. Elképedve nézem szőke haját hiszen legutóbb még nem ilyen volt, és belesimítok. Muszáj. Viszket a kezem hogy hozzáérjek, annyira más mint René haja és bőre, és a döbbenete is elég őszinte, nem bírom ki hogy el ne mosolyodjak rajta, aztán persze dühös lesz, bár tudnám hogy miért, hiszen dühre nekem lenne okom! Csakis nekem, hiszen az én életem és halandóságom lett oda! Felnyögök ahogy fordít a helyzeten és ezúttal ő szorít le. Acélosszürke szemeim, dacosan merednek rá, és ahogy a nyakamba harap, felmorgok, megfeszítem magam és ágyékon rúgom a térdemmel. Halott vagy nem, ennek fájnia kell, és újra én kerülök felülre, a nyakamből csepegő vércseppek sem érdekelnek. - Az is egyfajta válasz de én igazi válaszokat akarok! Miért támadtál meg minket azon az éjszakán Andor? Miért! Jogunk van tudni.... - fakadok ki, de aztán elengedem, vállalva hogy megtámadjon. Én nem akarok olyan erőszakos lenni mint ő, de... - Mit akartál tőlünk? - nézek rá, könnybe lábadt szemekkel.
Koptatom a mocskos utcákat, gondolataimba merülve, hiszen már készülök a turnénkra, ami a közeljövőben lesz. Az új album a napokban debütál, az utolsó simításokat végezzük, ezért is hallgatom vissza a dalokat és megpróbálom nem Pandorán rágni magam. Ekkor ragad meg két erős női - vámpír - kéz, hogy erélyesen a földre taszítson. Fejem koppan az út porától mocskos aszfalton, de vérivóként meg sem érzem. A döbbenet az, ami úrrá lesz rajtam, ahogy az ég-kék fürtök az arcomba omlanak. A kapucnim hátra csúszik a fejemen, felfedve vakítóan szőke koronám. Akár a homokos part, mit a tenger hullámai nyaldosnak. A lány...ő az, a fióka, akit vérből és erőszakból teremtettem, kitépve a gondtalan, mindennapi halandó életből. Felocsúdok, ahogy elterpeszkedik rajtam, mintha csak jól akarnánk érezni magunkat. De nekem nem tetszik, hogy úgy ül meg, mint valamiféle hímprostit. Összevonom kiszőkített szemöldököm, és már okádnám is rá a mérgező szennyet, ami csak a torkomon kifér, de ő...ismét ledöbbent. Morcoskodó arcát felváltja valamiféle gyermeki báj, ami félelmetes kontrasztként zuhan rám a semmiből, ahogyan imént ő maga is. És ahogy vonásai kisimulnak, ujjai félénken, de játékosan szaladnak a fürtjeim közé, felszökve a csapzott frufrumtól a fejem búbjáig. Még is mi történik? Elképedek, mint egy rémült kiscica. Megszoktam már az illetéktelen kezeket, egy bordélyban nőttem fel, majd rocksztár lettem, az emberek mindig is azt hitték, megérinthetnek, ha kedvük úgy tartja. De most még is meglep a gesztusa, a rácsodálkozása és a saját reakcióm.
"Falling together In this dissolving sounds of city's cry We're falling together In this evolving plan that's Useless and seamless We see the same light Yet it differs in mind Mad Qualia"
Szivárog a fülhallgatómból, ami a kövön fekszik, mellettem. Már el is szaladt az előző dal és követte egy másik. Hűvös ujjai selymes hajamról az arcomra vándorolnak. Én pedig csak sokkosan bámulok rá, hogy még is mi a fenét csinál?! De nem moccanok, egyelőre. A vonásaim hibátlanok, hiszen vámpír vagyok, bár tény, halandóként sem nagyon volt másként - a keleti vér. - Mi a fene ütött beléd? Nem láttál még japánt? - Förmedek rá, mert jobb nem jut eszembe. Felkönyökölök, hogy újra dühtől izzó ábrázatomat tolhassam az övébe. A csaj viszont....elmosolyodik. Na, ebből elég! Most én ragadom meg őt, hogy fölé kerekedjek, kegyetlenül zúzva az aszfaltra, mintha csak egy lepkét szúrnék. Egy kék morfót. Feltépem nyakának húsát, durván mélyesztve szemfogaim a torkába. Nem szomjúságból, hiszen a holtak vére nem táplál, megtanultam régen.Viszont erőszakot vehet így egy vérszopó a másikon, kicsikarva annak emlékeit. És persze költői egyesülés is lehet. De ez nem az. Fortyogó vérével képek villannak az elmémbe, az egykoron tökéletes életével, oldalán a sráccal, akit szintén az örökkévalóság jeges karjaiba löktem. Széles mosolyok és kamerák villanásai, kifutó, és mindig a fiú képe, újra és újra. Ilyen sokat jelent neki? Mindenhol ott van és mindent együtt csinálnak. Fájdalom. Ágyékon rúg! Ismét a földre kerülök, ha ember lennék, már önkívületben fetrengenék a kíntól, de vámpírként alig éreztem meg. Viszont annál jobban felbőszített. Valamiféle indulat hajt felé, magam sem tudom, pontosan miféle meddő érzelem ez. Újra nyeregben van és a fogaim ütötte sebekből csordogál a vére, egyenesen az arcomba. Elkapom a tarkóját, hogy újra a torkába marjak. Az éltető nedűvel áradnak belém emlékei. Ahogy a fickó keze a derekáról a fenekére csúszik. Ahogy egykoron halandó szíve kalapál az érintéstől. Ahogy ajkaik össze forrnak. De...várjunk csak...ugyan az a szoba, mint mikor még kölykök voltak. Mi a....? Elernyed. Nem küzd tovább.
"I cannot understand your views No matter how I try to We see the same things but I don't know who's right (Need to let go) You say I'm mad all around I say I'm not, you're the one The more I shout it comes apart The more I shout it comes apart"
Ádámcsutkámon végig folyik viszkózus vére, a hangom búg a kis hangszóróból és a lány - Vanda, így szólította őt az emlékeiben a másik - faggatódzni kezd. Szemei könnybe lábadnak, könnyei gyöngyökként pottyannak rám, el maszatolódó sávot vájva a vérétől szennyes foltokba. Ahogy Valda izmai engednek, úgy ernyednek az enyémek is. Elengedem a tarkóját, megtartom magam a könyökömön és nézem, ahogy sír az ölemen. Egy ideig csak nézem őt és elhatalmasodik rajtam a diszkomfort érzet. Még is....mit felelhetnék neki? Rosszkor voltak rossz helyen. - Mert megtehettem. Mert túlságosan boldogok voltatok. - Nyögöm rekedtesen, de tökéletes angollal, nem törve a nyelvet, ahogy a legtöbb ázsiai manapság. Nem tudok a szemébe nézni. Elnézek a nyaka mellett. De ő még mindig csak sír és nyöszörög, saját szégyenembe áztatva. Ilyen még sosem fordult elő velem. Létre hoztam valamit...valami élőt és az vissza tért hozzám. Mint abban az elcseszett Stephen King regényben, az Állattemetőben. Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de minden egyes könnycseppjével úgy érzem, elgyengülök. Vajon Pandorám hatása ez? Fogalmam sincs. De sose bírtam, ha egy nő sír, pedig kissrác korom óta bőven lehetett benne részem, hiszen emberi mértékkel viszonylag sokáig éltem a vörös lámpás negyedben. Ott pedig nem sűrűn szokás jól bánni a nőkkel. Felülök hát és magamhoz szorítom ezt a bőgőmasinát. Ez valahogy mindig megvigasztalta anyámat és a többi lányt, bár nem igazán értem, miért. Szóval, megpróbálkozok ugyan ezzel. Nem szólok egy szót se, csak ölelem magamhoz, amíg a kis bébi denevérem kisírja magát.
Nem vagyok benne biztos hogy hol keressem, és René sem örült neki amikor megmondtam hogy meg akarom találni. Azt, aki miatt elszakadtunk a családunktól és aki vámpírrá tett minket. Nem igazán értem miért, és a kérdések gyötörnek. René sem tudja eloltani ezt a szomjúságot, de őt most nem hoztam el magammal, mert sokkal indulatosabb mint én, és félek kárt tesz magában vagy kiprovokálja hogy Andor bántsa. Andor, így hívják akit keresek. Nem olyan nehéz a nyomára bukkanni mint gondoltam volna, mert ismert alak ami meglep. Hallgatok elég sok mindent és biztosan hallottam már az ő hangját is, csak nem emlékszem rá. Renének is biztos megmutattam de nem fordítottunk rá elég időt. A zenei ízlésünk elég sokszínű, és változatos. Ahogy megtalálom, nem várt fordulatok jönnek, de sikerül ledöntenem a lábáról, és ahogy réülök szemügyre tudom venni kedves vonásait. Máskor biztosan azok mert finom ázsiai vonásai vannak és sosem láttam még ennyire közelről ázsiai férfit. Csak a modellkedés miatt dolgoztam együtt velük. Kezem magamtól indul neki a hajába és az arcára simítok. Nagyon puha és nagyon más mint az én festett kék sörényem. Az övé sokkal puhább, még René hajánál is pedig imádom a testvérem minden egyes porcikáját a feje tetejétől a lábujja hegyéig. Andor mégis más és ámulva húzom végig az ujjaim arcán és az ajkain simítok át, ügyet sem vetve a zenélő fülhallgatóra, ahonnan ismert zene áramlik a fülembe. Nem érdekel, és a haragom is pillanatnyilag lecsillapodott mert felfedezek, valami újat... - Nem! Ennyire közelről még nem, és te nem vagy idegen - válaszolok neki ahogy elkapom a kezem, mint akit valami rosszon kaptak rajta és már majdnem zavarba jövök de ekkor megint felmorgok. Ledönt a lábamról és a nyakamba harap mint akkor este és elönt a félelem, és az emlékek amiket ő is láthat. Legalábbis azt hiszem, az arcából ítélve hogy látja, amit én, és René villan vissza mindig. Rendszeres időközönként. René arca ahogy rám mosolyog, ahogy mellettem sétál a kifutón, ahogy a derekamra simít és aztán a fenekemre is. René érintése.... Szeretem Renét. Mindennél jobban. Elernyedek a karjaiban ahogy a torkom lüktetően fáj a harapásanyomán, de tudom hogy nem sokára el fog tűnni a seb és begyógyul. Mert minden begyógyul majd ami testi seb. A lelkem még gyógyulásra vár. - Miért fájt neked a mi boldogságunk? Miért... - akadok el ahogy kibuggyannak a könnyeim és nem is szűnnek meg legördülni sápadt arcomon, és felette ülve roskadok magamba, ahogy minden összeomlik hirtelen és mindennél jobban vágyok a testvéremre. Meglep ahogyan magához ölel, és átkarol. Nem számítottam rá hogy megteszi és így belekapaszkodok a ruhájába ahogy odasimulok hozzá, hiszen végül is mégis a teremtőm és nem... nem akarom hogy... hogy utáljon minket. - Miért.... - szipogom, és próbálok megszólalni ahogy kicsit össze szedem magam. - Én nem akarom hogy.... hogy utálj minket... - emelem rá babakék szemeimet.
Hiába takarja hamvas ázsiai vonásaimat a szénfekete csuklya - ő megtalál. Arcom megannyi óriásposzteren és hirdetésen köszön vissza, ahogyan az a párocska is, akiket az éjbe taszítottam és a magamévá tettem a vámpírok módján. Minden sarkon egymásba botlottunk, sőt, ki sem kellett tenni a lábunkat, egy-egy Spotify reklámban vagy egy divat oldal hirdetésében. És most szemtől szembe állunk, pontosabban, a ciánkék hajú leányzó leterít, a szó legszorosabb értelmében. Amint pedig a mocskos aszfalton fekszem, végig futtatja rajtam ujjbegyeit és tekintetét, már-már transzba esve, bár fogalmam sincs, mitől. Ujjai az ajkaimon is átsiklanak, ami fokozza a helyzet bizarrságát és pikantériáját. Úgy fagyok le, ahogyan bárki, aki egy bordélyban él, tárggyá változva, amit mások kedvükre használhatnak, hogy aztán eldobjanak. De nem ma! Macskásan meglepett ábrázatom keménnyé válik, ajkaim elvékonyodnak a dühtől. Rá förmedek és ő nemes egyszerűséggel válaszol, amitől hebegnék-habognék, ha halandó volnék, halként tátogva. - Akkor üdv a diverzitás világában! - Röffentem oda neki, ahogy pedig megtagadja idegenségem, gombszerű, mandula vágású szemeim elkerekednek. Még is dacosan válaszolok, csak, hogy bántsam és ne engedhessem közelebb magamhoz. - Csak egy idegen vagyok a múltadból, nem az apukád! - Nem akarom tudni, mit vár tőlem. Nem akarok szembesülni vele és a testvérével, azzal amivé lettek. Had maradjon sötét árnyék vagy csontváz a szekrényben! De ez túl szép volna... Hiába léptük át az élet és halál küszöbét, hiába válunk időtlenné, attól a dolgok még cseppet sem lesznek könnyebbek. És nem tehetjük semmissé tetteinket. Ekkor könnyei patakzani kezdenek és felteszi vádló kérdését. Nem akarok erről beszélni! Nem akarok vele csevegni! De még is itt vagyunk, élőholtak vérétől mocskosan és az út porától szennyesen. És én magamhoz ragadom. A karjaiba zárom. Úgy gömbölyödik össze az ölemben, akár egy kiscica, én pedig úgy fonom körül, akár egy másik. - Tudod, Valda, ha valaki annyi szenvedett, mint én, ha sose volt, aki igazán szeretné és ne csak a testét akarná... az.... kiüresedetté válik. - Magam sem tudom, hogyan csúsznak ki a fájdalmas szavak a torkomon, rekedten, ércesen, vajúdva. Nem találom a megfelelő kifejezéseket, de ezzel csak magamat áltatom. Nem akarom kimondani őket, mert akkor szembe kéne néznem velük. És magammal. Ő pedig óvatosan lazít az ölelésen, de csak annyira, amennyire muszáj és ez ismét ellopja a hangot a torkomból. Hatalmas, anime-be illő szemeivel bámul rám, mint egy eltévedt kislány. Szavai pedig szíven ütnek, karóként fúródnak belém. - Dehát...miért? - Buggyan fel belőlem a kétkedő kérdés és közben, egyik szememből kósza vérkönny indul útnak. Minden erőmmel küzdök ellene, még is megkezdi keservesen lassú útját az orcámon.
René nem helyeselné hogy itt vagyok, és nem is mondtam el neki hogy idejövök, mert én sejtettem hol keressem a vámpírt. Tele van vele plakátolva a város, és a média is ontja magából ahogyan minket is. Most éppen azt, hogy eltűntünk és napok óta nem jelentkezünk, de sikerült megnyugtatnunk őket hogy csak egy nagy dobásra készülünk, amolyan stílusváltás Ulliel módra. Ha tudnék.... De nem, jobb hogy nem tudják. Én se akartam tudni, de most mégis része lettem egy olyan életnek, amit nem ismerek. Andort megtalálva, rácsodálkozom ázsiai vonásaira. Dolgoztam már együtt más keleti származású modellekkel és zenészekkel, de egyiküket sem tapogattam meg alaposabban, hiszen nem érdekeltek, mint férfiak. Az egyetlen aki létezik számomra az René. Drága René! Az én Reném! - A diverzitás jó dolog, szeretem hogy nem mindenki egyforma. Ettől lesz színes és változatos a világ - mosolyodom el halványan a bántó szavai ellenére is, hiszen sejtem hogy ezzel is csak bántani akar, de én nem akarom. Erős nő vagyok, nem olyan kis nebántsvirág mint a szőke plázacicák, de most mégis.... alólam is kicsúszott egy kicsit a világ és az apám említésére megremeg a szám széle. - Tudom! Tudom! Mégsem mehetek haza többé a saját apámhoz! Bánthatnám, és árthatnék neki ha éhes vagyok! Elvetted a családomat! TE vagy az, akinek gondot kellene viselnie ránk. Te tettél ilyenné. Most tanítsd meg hogyan kell így élni - kiabálni akarok vele, és üvölteni a haragtól, de egy két hangos szó után majdhogynem zokogásba fullad a vádaskodásom, és erejüket vesztik a haragos szavak. Dühös mozdulattal törlöm le a vérkönnyeim, amik már össze szennyeztek mindent, de nem bírok velük! Ne gyertek már! Hagyjatok békén! Ahogy magához ölel, kissé meglep és elkerekedik a szemem, de szükségem van rá! Kapaszkodom és egészen odagömbölyödök az ölelésébe. Bizarr látványt nyújthatunk egy külső szemlélődő számára de akkor sem eresztem el és görcsösen markolom meg a dzsekijének elejét. Mint a fuldokló aki az utolsó szalmaszálba kapaszkodik. - Engem... engem nem a tested érdekel.... én .... én érdekelsz. Te teremtettél minket, nem akarom hogy gyűlölj és én sem akarok így gondolni rád... Meg... megérted ezt? - pillantok rá vérben úszó kék szemeimmel, hiszen mihez kezdjünk ha elárvulunk teljesen? A halandó családunkhoz nem mehetünk vissza. - Mert... nekünk már nincs másunk és nem akarunk gyűlölködésben élni.... Ismerni akarunk és kapcsolódni... Andor... ne taszíts el magadtól, kérlek - kapaszkodok bele ahogy kék szemeimből vérkönnyek szöknek ki egymás után, leszánkózva az arcomon. Felpillantok és észreveszem hogy ő is... könnyezik. Letörlöm a könnyet az arcáról, most neki kell erősebbnek lennie hogy ne törjön minden össze. Én akarom ezt! Akarom, hogy ő is akarjon minket!
Tágra nyílt szemekkel meredek a "manga-lányra", bársonykék hajzuhataga ellep és beterít, egy úttal még is elfüggönyözve a nem kívánt leskelődők szemei elől. Pontosan úgy taszított le, mintha valóban egy animében lennénk. Pislogás nélkül szegezem íriszeimet az arcára, szitkokat okádva szépséges arcába. Ő még is... vissza mosolyog?! De csak míg ismét rá nem förmedek, hogy végleg megtörjem, eltörjem, akár egy apró porcelán szobrocskát. A reakciója pedig... Először csupán egyetlen véres könnycsepp zuhan alá kortalan, porcelánbabát idéző orcámra. A gömbölyded íven lefut, végig az arcomon, kárminpiros sávot festve a suhancos, enyhén feminin vonások mezsgyéjén. Majd csak hamar érkezik a második folyékony, cinóber vérkő, majd a harmadik s így tovább. Mire feleszmélek, már vérkönnyek záporoznak az arcomra, érzelmek viharával, de nem mennydörögve. Ismét valami bántót mondanék neki, kioktatnám és lerohannám, de még sem jön ki hang a torkomon. Így némán s kissé megdöbbent ábrázattal nézek fel rá, zilált arany hajjal, mi szentségtelen glóriát von üstököm köré. Felülök hát és hevesen magamhoz rántom. Az én kis denevérem pedig úgy gömbölyödik az ölembe, akár egy babacica. Államat a tengerkék fürtökre helyezem, lomhán. Tudom, beszélnem kéne, de nehéz. Sosem gondoltam volna, hogy ehhez hasonló helyzetben találom magam. - Én is... csak sodródom az árral.- Nyögöm végül, oly halkan, hogy ha nem volna vérivó, talán meg sem hallaná hangszálaim lágy rezonálását. Ahogyan ismét szólásra nyitja a száját, epekedve a megértésemért, arcocskáját két tenyerem közé fogom. - Én... nem vagyok benne biztos. Mikor megláttalak titeket, meggyűlöltelek, azért, ami nekem sosem adathatott meg. - Ez az igazság, megdühödtem, bevadultam, most még is... elő halászom a Pandámtól kapott kendőt és elkezdem törölgetni a véres arcot és könnyes szemeket. Mit sem törődve a saját arcomra lassan oda száradó könnyeivel. Vagy azzal, hogy immáron a saját vérem is végig folyik az államon. Mikor Valda törölgetni kezd, csendben hagyom, hogy így tegyen. Egy sikátor sötétjében, oly közel hajolva egymás arcához, hogy az elsuhanó árnyak csupán szeretőket vélhet megpillantani. Nem láthatják az igazság véres függönyét, mely nem csak arcunk, de egész lényünk elfátyolozza. - Rendben - El sem hiszem, hogy kimondom. Disszonánsnak és távolinak tűnik a válaszom, a beleegyezésem. Az életem... felfordul. S még is, átvetve jobbomat a vállán, megindulok vele az éjszakában. Csuklyám ismét a fejemre húzom, nem akarom, hogy felismerjenek. - Mostantól ez az életetek. Ugyan annak az életnek az árnyékok között élt verziója. Fényűzés és vérszomj. Eljátszani... hogy még mindig éltek... nem lesz könnyű... de... bele lehet jönni. - Balomat zsebembe mélyesztem, ahogyan sétálunk, idegenekként a halandók földjén. - Nem ígérhetem, hogy jó tanító leszek... én csak egy szajha fia vagyok.- Matatni kezdek s a nyakamból lógó egyik kis hangszórót az ő fülébe dugom, míg a másikat a sajátomba. Hét jöjjön, aminek jönnie kell.
Kezdőlap
