Álnév: nincs
Kor: kb. 6000 év (kb. 6040)
Látszólagos kor: 27 év
Teremtő: Akasha
Csoport: Vámpír
Foglalkozás: Kutató
Play by: Diego Boneta

Az akkori korban magasnak számítottam, mostanra már inkább az alacsonyabbak közé, a magam 175 centijével. Izmos, sudár testalkattal bírok, hajam, és szemem apámé, Enkilé, világosbarna, göndör haj, s zöld szemek.
Szabályos arcvonások, az állcsúcson gödörrel.
Öltözködésem vegyes, mostanában, Fareed hatására, fel-fel próbálok mai öltözeteket, otthon viszont bokáig érő ingben szeretek lenni. A kedvencem mégis az otthoni, régi egyiptomi öltözet. Kényelmességét egyik öltözet sem képes felülmúlni.

Mindig a háttérben vagyok, onnan dolgozok. Megfigyelő vagyok, gondolkodó elme, s éppen ezért minden olyan szövetségtől, közösségtől távol tartom magam, amely szabályokat követ, emlékeztetve arra, szüleim dolgai mit hoztak végül a világra. Figyelem, és védem fajtámat, de csak távolról. Sokkal jobban érdekel az, miként működünk, mint az, hogy miként tudunk érvényesülni a világban. Azt meghagyom azoknak, akik szeretik, ha a figyelem rájuk irányul.
Nem szeretem, ha megmondják, mit tegyek, ezt teszem úgy, hogy inkább kimaradok, elmaradok az ilyen jelleműektől. A saját utamat járom kizárólag, másnak beleszólást nem adok, s én sem mondom meg, ki mit tegyen.
Békeszerető vagyok, békében élni másokkal, minél visszahúzódóbban.
De nehogy azt hidd, hogy ezzel egy besavanyodott vámpír lennék. Szeretek új dolgokat kipróbálni, Fareed és Flannery a legjobb társam ebben, mióta halálom részesei, azóta sokkal könnyebben értem meg ezt a világot is.
Sosem tudod, merre vagyok, mert nem akarom, hogy utolérj. Ha beszélni akarok veled, úgyis megtalállak.

Izgatottan nézem a hatalmas kapuívet, ahogy áthaladunk alatta. Anyám szülővárosa, amit mindig is otthonomnak éreztem. Anyával már voltam itt párszor, kisebb koromban, de csak egyszer volt, amikor díszmenetben vonultunk be, mind a hárman. Nem szerettem. Mint ahogy nem szeretek semmilyen felhajtást körülöttem. Bele sem merek gondolni, hogy majd, ha nagy leszek, nem tudok annyit foglalkozni azzal, amit igazán szeretek, mert uralkodnom kell. A gyógyítás érdekel, azon belül is az élet maga. A maga megfoghatatlanságával, fenségével. Ezért is jöttem most ide, már másodjára, nem pompával, szolgák hadával, csak egy kísérővel, és testőrrel, hogy minél kevesebb feltűnést keltsek. Tanulni akarok, s jó pár év múlva északabbra akarok majd menni, hallottam nagy hírét egy gyógyítónak, akitől szintén szeretnék tanulni, és az iskolájuk is érdekes. Hogy könnyebben elvegyüljünk, ruházatom, hajam, alig serkenő bajuszom, szakállam is az itteni szokásoknak megfelelően van formázva.
- Enmerkar Mester - nagyon meglep, hogy már vár, a kor leghíresebb orvosa a háza előtt. Talán mégis kitudódott, hogy Kemet uralkodóinak fia érkezett? Megszeppenten szállok ki, nyoma sincs a trónörökös tartásának. Én.... én ide tanulni jöttem... orvoslást. De széles, őszinte mosolyától megkönnyebbülök. Az a mosoly tükröződik vissza, mint leveleinek soraiból.
- Seth fiam, örülök érkeztednek - meghajol, de mint ahogy egy tanítvány fogadásakor illik, és én hatalmas sóhajjal hajtom meg magam, üdvözletem jeléül. Tanítvány vagyok, tanítvány vagyok, tanítvány vagyok.

Szomorúan tartom kezemben a papiruszt. Ninive városa magával ragadott, különösen csodálatos tavai. Az orvoslás mellett. Sok év eltelt, mióta idejöttem, néha hazautaztam, mert anyám kívánsága az volt, térjek időnként vissza, megerősítve, hogy a trónörökös jó egészségnek örvend. Szerfelett szerettem velük lenni, apám humora felvidította mindig anyámat, sziporkáztak, s szívük olyan jósággal volt tele, amire nagyon szüksége volt az országnak, hogy felülkerekedjen a káoszon. Istenként kezdték őket tisztelni, ez viszont nagyon zavart. Én nem voltam isten, nem is kívántam az lenni, egyszerű halandó vagyok. De mivel a népnek erre volt szüksége, hogy béke és jólét uralkodjon, felvállaltam a szerepet.
- Hazahívnak? - Ensuh ül mellettem, simogatva a fekete macskánkat. Mesterem, nagyszerű tanító, de korának egyik legidősebb gyógyítója, s tudom, ha most hazamegyek, soha többet nem láthatom.
- Igen. Anyámnak szüksége van rám - sóhajtva teszem le a papíruszt. Nem akarok hazamenni. Szeretek velük lenni, csodálatos szüleim, ám a teher egyre jobban nyomaszt, hogy nagyon közeleg az idő, hogy le kell tennem a gyógyítást, mint hivatást, hogy uralkodónak tanulhassak. Bárcsak ki tudnék bújni mögüle! Szeretem őket.
Másnap reggel a bejárat előtt várakozik, kezében egy kisebb csomaggal. Már, ahogy tartja, tudom, kincsként fogom őrizni, életem végéig.
- Vidd magaddal fiam. Szükséged lesz rá - megilletődve tekintek rá, majd a csomagra.
- Igenis, Ensuh Mester.
- Ó, fiam, hagyd már a mesterezésd, és öleld meg öreg barátodat - kezembe nyomja a csomagot, s gyorsan adom a mellettem lévőnek, hogy átölelhessem az idős mestert.
- Hiányozni fogsz, Mester.
Megveregeti a hátam.
- Nekem is, fiam - majd nagyon komolyan tekint a szemeimbe, megfogva vállaim. - Bármi is történjen fiam, csakis ezt kövesd - bök a mellkasomra. - Csakis rá hallgass.
Honnan sejthettem volna, hogy ezek a szavak vissza fognak számtalanszor bukkanni az elmémben, nem is olyan hamarosan?

Számomra megszokott volt, hogy szüleim nem kívántak a napon tartózkodni. Meleg idő van arrafelé, s éjjel éltünk igazán, s mikoron otthon voltam, ehhez igazodtam, ilyenkor rengeteget tanultam a csillagokról. S még többet seneteztünk. Sokszor nyertem, ám anyám még többször.
Hazaérve azonban mindezen nosztalgikus érzés hamvába holt, ahogy azonnal magához hivatott. Az egész hangulat forrongott, s tudtam, hogy már régóta vannak ellenségeskedések, de arra nem számítottam, hogy ennyire. Ó, ha előbb jöhettem volna, hogy mellettük legyek!
Néma döbbenettel nézem, ahogy a papok, szolgálók, szinte isteni tiszteletben veszik őket körül. S engem is. Kifejezetten feszélyezett.
- Anyám, mi történt?
Válasza helyett azonban közelebb lépett hozzám, s ujjai közé fogta hajtincseimet.
- Sethnek, Akasha fiának fürdőre van szüksége - még jobban megdöbbentem. Soha nem beszélt eddig így. Habogni sem tudtam, csak követtem a szolgálót, faggatva a fürdőben, hogy mégis, mi történt? Ámde olyan távolságtartó, néma, és tiszteletteljes volt, hogy abbahagytam a kérdezősködést. Mi történt, hogy ennyire... távol lettek népünktől? Nekem is így kell majd viselkednem azokkal is, akikkel együtt szaggattuk a szandáljaink szíjait? Nem akartam. Csak válaszokat.

- Anyám, elmondod, mi történt? - Olyan kár, hogy nem a hálójában vár rám, hogy bizalmas beszélgetéseinket gyarapítsuk. Helyette seregnyi udvartartásbeli, mint akik valamilyen ünnepségre, beiktatásra készülnek.
- Fiam, Seth, ideje, hogy isteni mivoltodban ragyogj.
- Hogyan? - Teljesen elsápadok. Most a koronázásra gondol? Hogy át kell vennem?
Ám a hosszas monológ, amit előad a jelenlévőknek, világossá válik számomra. Keringtek hírek, miként tett szert istennői rangra, de csak mendemondának tartottam, olyannak, ami rólam is keringett nap, mint nap, még az udvaron belül is. Csakhogy szavai értelmet adtak eltűnt szolgáknak, véres ruháknak, ágyneműknek. Gyógyítóként tisztában voltam a vér értékével. Minden összeállt.
- Nem - határozottan tekintettem szemeibe. Nem kívánok részesülni az isteni kegyből, hogy kinyilvánítsak bármit is.
A következő pillanatban karjai már szorosan fontak körbe, s hiába akartam szabadulni, szólni, képtelen voltam bármit tenni. Percek múlva eszméletlenül omlottam össze, nem érezvén, ahogy karjaiba vesz, s kijelenti, adjanak utat születő istenüknek.
A szentélybe vitt, ahová csak ők léphettek be, nem véletlenül. Hiába tértem kábán magamhoz, addigra már újra karjaiban voltam, mozdulni képtelenül, végül magába ölelt a sötétség.


Az elkövetkezendő időszak úgy ismerte meg nevemet, mint a dúlás, háború, és vihar, a sivatag istene. Mindent feldúltam, a földdel tettem egyenlővé, káoszt hoztam, ahová anyám szavai mutattak. Az nem én voltam. A bennem élő szörnyeteg nyomott el, a háttérből kétségbeesetten próbáltam átvenni, visszavenni az irányítást. Hosszú évszázadokba került, mire lettem olyan erős, hogy anyám szavai sem tudtak elaltatni. Fellázadtam. Nem támadtam rájuk. Szeretem őket, a szüleim, szívemben mindig lesz helyük. De gyógyítóként ennyi vér tapadjon kezemhez... képtelen voltam feldolgozni, s legfőképpen ez sarkallt, hogy minél előbb uralmat szerezzek a szörnyem felett.
Eltűntem a színről, eltűntem anyám és apám tekintete elől is. Nem kívántam ellenük fordulni, csak a béklyóimat ráztam le, hogy méltón nevemhez, eltűnjek, mint a vihar, ha kitombolta magát.

Vagy ezer évig szoborként léteztem egy eldugott barlangban, ahová senki sem tud bejutni, s nem tud érzékelni. Mindaz, amit tettem, undorral töltött el. Kegyes akartam lenni az emberekkel, nem kizsigerelni, kiszívni minden életet belőlük, megsemmisíteni őket. Harcom a bestiával tovább folytatódott, de lassanként megértettük egymást, vérzabálási vágyát megértettem, s megegyeztünk, találunk rá megoldást, ha együtt működünk.

Miután felébredtem, minduntalan utaztam, nyom nélkül. Sosem törtem hírnévre, hogy megismerjék a nevem. Sosem mutatkoztam be, s mindig volt mellettem egy szolgáló, akivel együtt dolgoztunk, s ő volt a közvetítőm a világ felé. De sosem emeltem magamhoz, nem ajándéknak tekintettem azt, aki vagyok, hanem átoknak. Egészen addig, míg Fareed be nem került a látómezőmbe. Megakadtam a kutatásaimban, melyet megszállottan a fajtánk testi tulajdonságainak szenteltem. A világ túlzott hirtelenséggel változott, képtelen volt követni nyugodt jellemem eme változásokat, szükségem volt valakire, aki közvetít. Fareed munkássága viszont annál jóval tovább mutatott, hogy csak szolgálóként vegyem magamhoz. A sors keze is benne volt, hogy végül valóban a halál torkából kellett megajándékoznom a halállal, s bevenni a Vérbe.

Ha szükségem lenne levegőre az életben maradáshoz, most lélegzetvisszafojtva lesném a mikrószkópot.
- Fareed. Fareed, gyere - állok arrébb, hogy ő is belenézzen, majd Flannery tolja arrébb, hogy aztán mind a hárman csendben nézzünk egy másodpercre egymásra, majd mosolyodjunk el.
- Sikerült.
Aztán mind a ketten, Fareeddel, Flanneryre tekintünk.
- Nem, ne kérjétek, hogy én adjak nevet - aztán elgondolkodik. - De, mégis van egy ötletem.