Álnév: Ágnes nővér, Angela Nera, Theodora Schwartz, Dolores Haze
Kor: 251 év
Látszólagos kor: 30 év
Teremtő: Marcello Volpe
Csoport: Vámpír
Foglalkozás: önkéntes ápoló, tudós és filozófus
Play by: Angela Gheorghiu

Mai szemmel nézve egy tipikus olasz szépség, igazi "bella donna". A magassága átlagos, 168 centiméter, alakja nőies, klasszikus homokóra ívet követ. Alkata telt, a vállai keskenyek, keblei dúsak. Csípője széles, látszik rajta, hogy sok gyermeket hozott már világra. A dereka ennek ellenére relatíve karcsú, leginkább a sok évnyi fűzőviselésnek köszönhetően. Bőre enyhén fakó - valamikor nagyon szeretett a Napon sütkérezni, és olyankor alig pár óra alatt bronzosra barnult a bőre, de ezt a szokását az utóbbi pár évszázadban (érthető okokból) hanyagolja.
Ovális, kissé sápadt arcát hosszú, hollófekete tincsek keretezik, melyek egészen a derekáig érnek, bár dús haját szinte mindig szigorú kontyba tűzve hordja. Szemei keskenyek, egymáshoz közel ülnek, íriszei pedig olyan feketék, mint az éjszaka. Szemöldökei olyan finoman íveltek, hogy szinte egyenesek, orra inkább hosszúkásabb, markáns, kissé hegyes, ajkai pedig inkább szélesek, nem annyira teltek.
A hangja kellemes, megnyugtató, s ha beszél, kifejezetten dallamosan teszi, mintha dalolna. Ritmusosan, érezhetően pörgeti az R hangokat, és sokkal elevenebben intonál, még akkor is, ha nem az anyanyelvén beszél - ezeket az apróságokat egyszerűen képtelen elrejteni rendesen.

Egykoron kifejezetten tűzről pattant, temperamentumos jelleme két évszázad során sokat finomodott - türelmesebb lett, csöndesebb, méltóságteljesebb, ugyanakkor ezzel együtt jár az is, hogy ha valaki elég sokáig játszik az idegeivel és képes kihozni a sodrából, akkor az istenek irgalmazzanak szerencsétlennek, mert ő nem fog. Már emberként sem szeretett a figyelem középpontjában lenni, és igazán csak azoknak nyílt meg, akikben maradéktalanul megbízott - ez a tulajdonsága azonban semmit sem változott. Kimértnek és visszafogottnak mutatja magát a külvilág felé, ennek ellenére van benne egyfajta elkötelezettség - genuin módon szeretné jobbá tenni a világot, és szenvedélyesen szeret kutatni. A kíváncsisága szinte kielégíthetetlen, szomjazza a tudást, elméletben és gyakorlatban egyaránt, ugyanúgy érdekli a kortárs politikai elemzés, mint az okkultizmus. Ezutóbbi már csak azért is, mert eltökélt szándéka rájönni, hogy mi okból nem képes teljesen meghalni úgy, ahogy bármely ember, s hogy miért nem tud élni vér nélkül, és miért hat az ő vére a halandókra úgy, mint az élet vize. Elsősorban tudományos módon keresi a válaszokat a kérdéseire, s többnyire a pácienseivel kísérletezik, lehetőség szerint úgy, hogy ne ártson nekik, mert bármennyire is szörnyetegnek tartja magát, a szívén viseli az emberek sorsát.

Az éjszakás nővér léptei halkan kopogtak végig a kórház folyosóján a hajnali órákban. Műszaka a végéhez közeledett. A nő fehér egyenruháját viselte, hosszú, fekete haját szigorú kontyba tűzte, s tunikájának bal mellzsebe fölött névtábláján a "D. Haze" felirat díszelgett. Tálcás kocsit tolt maga előtt, melyen a betegeinek előkészített gyógyszerek sorakoztak dobozaikban - illetve némelyikben puha gézbe tekert, vérmintákat tartalmazó üvegcsék. Ahogy a nő elhaladt a folyosón ücsörgő, csöndesen keresztrejtvényt fejtő főnővér mellett, biccentett, majd befordult mellette a nővérszobába a kocsival, s nekilátott átnézni a gyógyszeresdobozokat, kiválogatva azokat, melyeken a lejárati dátum másnapra szólt. Ezekben a dobozokban többnyire a vérminták bújtak meg, de volt egy-két valódi gyógyszer is. A kiválogatott dobozokat aztán összeszedte, hogy az erre a célra szolgáló hulladéktárolóba vigye - legalább is a főnővér és a kollegái így tudták. A tárolóban természetesen leadta a lejárt gyógyszereket, a vérmintákat pedig hazavitte magával, miután leadta a műszakot és átöltözött.
Haze nővér egy kis lakást bérelt a külvárosban, és nem is igazán a lakórésze volt lényeges, hanem a tágas pincében berendezett laboratóriuma, mely egyúttal a nő nappali pihenőhelyeként is szolgált. Itt dolgozott a kutatásain szabadidejében, amikor nem vállalt önkéntes éjszakázást a kórházban, s ide rejtőzött el a Nap sugarai elől. Ezen a hajnalon is, amint hazaért, lesietett a pincébe, hogy a monogrammokkal és születési dátumokkal felcímkézett vérmintákat minél előbb alávethesse a szerológiai vizsgálatnak. (Volt idő, amikor még semmi másra nem hagyatkozhatott a vérminták vizsgálatakor, csak a saját megérzéseire, a vöröslő életnedv ízére s a benne feloldott, cseppfolyós emlékek és anyagok suttogására. Akkoriban még nem volt szokatlan, ha az orvos a betegén eret vágott, és szemrebbenés nélkül kóstolt bele a vérébe, hogy diagnózist tudjon felállítani - de azóta már sok idő eltelt, s ahogy a tudomány fejlődése öles léptekkel haladt előre, ezt a módszert is, mint sok minden mást, felváltottak a gépek.)
Alig fél óra volt már csak hátra pirkadatig, mire végzett, s míg a gép dolgozott, Haze nővér a pince egyik falánál elnyúló hűtőhöz lépett, kinyitotta, majd egy tasakot emelt ki belőle, s annak sötétvörös tartalmát egy nagyobb pohárba öntötte. Nem olvasta el a tasak címkéjére írt nevet és adatokat, elvégre amint megkóstolja, úgyis megismeri majd azt a lelkes önkéntest, aki jószándékúan felajánlotta magát egy véradás során, hogy életet menthessen. Sajnos, ha egyszer egy ilyen tasakot kivettek a hűtőből, de mégsem használták fel a tartalmát, egészségügyi okokból nem lehetett már mit kezdeni vele - ki kellett dobni. Kár lett volna érte - feleslegessé és hiábavalóvá vált volna ez az áldozat, Haze nővér pedig nem szeretett pazarolni. Végül is, ez a lelkes önkéntes csakugyan megmentett egy életet az önzetlenségével - hogy ez éppen az ő élete volt, az csak a véletlen műve. A nő, kezében a pohárral letelepedett az ágyra, majd lassan belekortyolt a vörös nedűbe.
Azonnal megrohanták az emlékek, s minden porcikáján végigsöpörtek a bódító életvíz forró hullámai - pedig a hűtött vér maga jéghideg volt, s csak az alvadásgátlónak köszönhetően maradt folyékony. Felsóhajtott, s kényszerítenie kellett magát, hogy ne hörpintse fel mindet az utolsó cseppig azonnal, hanem lassan kortyolgassa tovább, kiélvezve, ameddig tart, hiszen naponta legfeljebb négy vértároló tartalmát engedélyezte magának elfogyasztásra. Persze, ezzel a módszerrel közel sem volt olyan kielégítő az élmény, mintha élő embert harapott volna meg, de az évtizedek során hozzászokott - s kárpótolta a kéjért az önként és szeretettel adott vér ízének lágy harmóniája.
Ahogy kiürült a pohár, letette az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, aztán kioldotta kontyát. Hagyta, hogy az éjfekete tincsek a vállaira omoljanak, s onnan, mint egy zuhatag vízsugarai az éj sötétjében, lecsorogjanak hátán a derekáig. Eszébe jutott, mennyire bánta a húszas években, amikor a rövid bubifrizura hódított Európában is, az ő hosszú fürtjei pedig, hiába vágta le őket egyik este, hajnalra visszanőttek eredeti hosszukra. Mosolyt csalt arcára az emlék, pedig akkor tombolt keserűségében.
Ahogy hanyatt dőlt az ágyon, sok minden eszébe jutott még... Az imént elkortyolt vörös életnektár és a benne gomolygó karmazsinszínű emlékek örvényei magával ragadták, ő pedig átadta magát nekik, hogy alámerüljön a múlt tengerének mélyére. Végigélte valaki más életét egyetlen pillanat alatt - hiszen egyetlen pillanat is volt az csupán, az örökkévalósághoz képest. Mégis, ahogy az emlékhullámok eleresztették, és a bíborszínben sötétlő áradat a felszínre engedte, nem csak egy idegen kagylóhéjak közé rejtett életének gyöngyeivel tért vissza, de újra megtalálta a tengerfenék iszapjába ágyazódva pihenni saját múltjának lenyomatait, mint holmi rég kihalt teremtmény kövületét.
Régi, ismerős formák voltak ezek, különös csavarok és bizarr tekervények, csigavonalban, körkörösen táncolva Fibonacci ritmusára, Haze nővérnek pedig eszébe jutottak azok a nevek, melyeken egy-egy másik korban, egy-egy másik életben hívták. Mi is késztette rá, hogy most a jelenben Dolores Haze-nek adja ki magát? Igazságot akart adni egy gyermeknek, minden gyermeknek, aki túl korán vesztett el valamit, valamit, amit már soha nem kaphatott vissza. Dolores Haze, vagy ahogy az öreg H.H. hívta, Lolita lett azért, hogy halhatatlanná tegye nem csak nevének eredetijét, de minden valóban élő nimfácskát, akiknek túl korán kellett felnőniük, és túl korán kellett megtapasztalniuk, mennyire védtelenek és kiszolgáltatottak ebben a világban. Dolores Haze ezért volt ápoló, ebben a megrendült korban még inkább, mint annak előtte, noha módszerei és eszközei láttán elborzadt volna bármely halandó, bármennyire is a jószándék és a segíteni akarás vezérelte az irgalmas nővért.
Néha elgondolkodott a helyzet különös és finom iróniáján. Ha bármely ember tudta volna, miféle lény ő valójában, akár még joggal is nevezhette volna szörnyetegnek, vámpírnak - de miért is? Igen, vér kellett neki, hogy ebben a különös, tetszhalott állapotban élhessen tovább, emberi vagy állati vér, hogy csillapíthassa azt a szűnni nem akaró, gyötrő éhséget és vágyat, mely a Sötét Ajándokkal együtt járt. Erre volt szüksége minden hozzá hasonló szörnyetegnek. De mégsem a vámpírok robbantották ki a háborúkat és gyilkolták tömegestül társaikat, hanem az emberek. És micsoda háborúkat tudtak vívni egymással...!
Theodora Schwartz volt a neve akkor, amikor ezt megtapasztalta. Karjára és homlokára fehér kendőt kötött, melyek hiába szürkültek be a sártól és a füsttől, a rájuk felfestett vérvörös kereszt jele tántoríthatatlanul hirdette, hogy van irgalom és van könyörület ebben a véráztatta és gépfegyverlyuggatta, értelmetlen és hiábavaló, önmagát tűzbe és hamuba fojtó földi pokolban is. Napnyugtától pirkadatig járta a sáncokat, a lövészárkokat, a csatateret, a senki földjét, úgy, mint akinek nincs mit veszítenie - és mit is veszíthetett volna el? Meghalni már rég nem tudott emberként. Nem úgy, mint a katonák. Theodorát nem érdekelte, milyen nyelven ordítottak az elesettek, a fájdalom és a félelem ugyanúgy magával ragadta mindet, akár testvérük, a nyomukban érkező halál tette volna - és ez volt az, amit nem akart hagyni. Apró üvegcsékben vitte magával a cseppfolyós életet, a saját vérét, hogy megmentse, aki csak menthető volt, akár az utolsó pillanatban is. Akit pedig nem tudott...
Mindannyian a háború hiábavaló áldozatai voltak. Az életüket hamis eszmék és állhatatos parancsok teljesítésére tették fel, amelyek a fronton ugyanolyan halandónak bizonyultak, mint maguk az emberek, akik kitalálták őket. Tébolyodott rémálmokból szabadult, torz árnyékokká váltak, akár a hitehagyott emberi lelkek, s olyan, vérben és sárban, mocsokban és halálban dagonyázó, megcsonkított, groteszk szörnyalakok lettek belőlük, mint a lelke-hagyott emberi testek. Áldozatok voltak egy olyan oltáron, amelynek istene már réges-rég magára hagyta az emberiséget. Theodora nem bírta elviselni a gondolatot, hogy ilyen hiábavalóan és értelem nélkül pusztuljon el annyi lélek - akin már az ő vére sem volt képes segíteni, azt átkísérte a túlvilágra, miközben magába fogadta az áldozatok vérszínű lélekcseppjeit.
Sok háborút élt meg már, mire a huszadik század két katasztrófája végigsöpört Európán, és lángokba borította az egész világot, de egyik sem maradt meg emlékeiben ennyire kegyetlennek. Mégis hálás volt azokért a halandókért, akiket meg tudott menteni, bár tudta, hogy a test megmentése nem egyenlő a lélek megmentésével. Korábban évtizedeket, ha nem egy egész évszázadot töltött azzal, hogy a világot járva kiismerje a Sötét Ajándok természetét, különösképpen azon hatásait, amiket a halandó emberekre gyakorol egy vámpír vére. Hiszen, ha egy vámpír és egy halandó közötti teljes vércsere eredményeképp jöhetett létre egy hozzá hasonló, örökéltű, s egyszerű módszerekkel szinte elpusztíthatatlan teremtmény, mely minden létező betegségre immunis, és szinte minden sérülésből felépül, akkor ha kisebb dózis jut egy halandó ember szervezetébe, talán kigyógyítja egy betegségből, vagy beforrasztja a sebeit.
Elgondolását számtalan kísérlet követte, míg a vén kontinenst járva kereste a módot, hogy gyógyításra, a halandók segítésére használhassa nem is olyan régen szerzett, keserédes ajándékát, s Angela Nera, a "Fekete Angyal" után kérdezősködött az, aki bármilyen reménytelen bajból megváltást remélt. Angela ekkoriban sokat gondolkodott azokon a nyilvánvaló különbségeken, melyek újra-teremtője és közötte álltak fenn ténykedésével kapcsolatban, s amelyek miatt végül elváltak egymástól útjaik. Szerette azt a férfit. Szerette, de nem úgy, ahogy nő szerethet férfit, ahogy asszony szeretheti a férjét, sokkal inkább, mint mentorát. Segítőjét látta Marcello-ban, aki akkor talált rá, amikor a legnagyobb szüksége volt valakire, akire támaszkodhatott, aki megértette, aki mellett megnyugvásra lelhetett. Eleinte azt gondolta, hogy az Orsolyás-rend zárdájában a bevonulását követően azonnal meg fogja találni a belső békéjét és hátralevő életének értelmét... De sovány vigaszt nyújt a hit olyasvalakinek, aki mindig is kétkedéssel szemlélte a vallást.
Ágnes nővér, ahogy társnői hívták, szülővárosának kolostoráig menekült korábbi életének romjai közül. Mintha egy soha véget nem érő útra indult volna akkor, egyes egyedül - legalább is így érezte, amikor életének elveszett értelmét gyászolva menekült minden elől, amiért azelőtt az életét is feláldozta volna. Tanácstalan volt, s ha létezett valami a világon, amit mindig is gyűlölt, az a tanácstalanság. A nem tudás. Ezzel próbált megbékélni, vagy legalább is remélte, hogy ahol a tudása és ismeretei cserbenhagyták, ott a hit talán képes lesz átsegíteni. És valamennyire képes is volt.
Ágnes nővér a rend kórházában éjt nappallá téve ápolta a betegeket, lelke pedig szép lassan megnyugodott és vigaszra lelt a csöndes alázatosságban és segítségnyújtásban. Lassan teltek a napok, ő pedig egy cseppet sem bánta - sok időre volt szüksége, hogy az előző élete romjainak akár csak a közelébe merjen menni - s még többnek ahhoz, hogy ezek alatt a darabokra tört és majdhogynem feledésbe merült romok alatt képes legyen megtalálni, majd féltő gonddal kimenekíteni alóluk mindazt, amit fontosnak érzett. Háromszor tértek vissza a fecskék a kolostor ereszei alatt rakott fészkeikbe, Ágnes nővér pedig egyre több időt szentelt annak, hogy betegeit ne csupán imádsággal és hittel gyógyítsa, hanem mindazon tudással, melyeket korábban szerzett. Arra azonban reménye sem volt, hogy újra kísérletezésbe vagy kutatásba kezdjen - egészen addig, míg Marcello Volpe, ez a vén róka, akit a hithű, magasztos áhitatban csak Malakiás testvérként hívtak, fel nem tűnt, mint a város újonnan kinevezett plébánosa.
A találkozásuk nem volt különösebben sorsszerű, sem fennkölt vagy drámai: Ágnes nővér üdvözölni ment az idegen férfit több nővérével, s az esti misét követően társalogni kezdtek. Magasan járt már a Hold, mikor visszatért a kolostorba, s bár semmilyen különös vagy szokatlan témát nem érintett a beszélgetés, mégis azon kapta magát, hogy vissza-vissza gondolt az elhangzottakra, méginkább Malakiás testvérre. Nem volt hát meglepő, hogy Ágnes nővér hamarosan sort kerített egy újabb vizitációra, aztán még egyre, és még egyre - hol ő kereste fel a férfit, hol Malakiás testvér őt, beszélgetéseikben pedig, melyekre mindig csak és kizárólag napnyugta után kerülhetett sor, egyre bizalmasabb dolgokat osztottak meg egymással.
Ha Marcello nem árulta volna el a titkát, sosem jött volna rá. Persze, különös volt a férfi ragaszkodása az esti beszélgetésekhez, de ugyanazzal az indokkal magyarázta, mint ami köztudott volt: miszerint a férfi napközben szigorú magányba burkolózva imádkozott és böjtölt, s csak az esti órákban engedhette meg magának, hogy a világi dolgokkal foglalkozzon. Innentől azonban Ágnes nővér nem hogy nem kerülte társaságát, mint ahogy azt Marcello elsőre feltételezte volna, de szinte minden alkalmat megragadott, hogy a mibenlétéről faggassa. Kíváncsisága felülkerekedett minden addigi aggályán, s mintha csak újjászületett volna, ahogy megtalálta ezt a rég elveszettnek hitt lelkesedést és érdeklődést, amellyel egykoron a világot szemlélte. Marcello méltó utódot látott benne, olyasvalakit, aki talán megoszthatja vele az öröklét minden nyűgét és örömét - bár sokára ért meg az elhatározás mindkettejükben, mégis úgy döntöttek, megpróbálják. Ekkor még mindketten úgy gondolták, csakugyan társak lesznek és társak maradnak az idők végezetéig - évtizedekkel később azonban mégis elváltak útjaik...
Hogy miért történt így, annak sok oka volt, de talán mégis csak az lehetett a legfontosabb, amelyet egyikőjük sem mondott ki soha. Tudomásul vették mindketten, de nem beszéltek róla, hogy is tudtak volna? Ofelia képtelen lett volna bárkinek is akár csak egyetlen egy szóval is említeni azt az embert, akivel azt hitte, boldogan fogja leélni azt a rövidke kis halandóságot, mely osztályrészül adatott számukra. Theodoro di Emilia-Romagna, ő volt az az ember, akiért Ofelia Nicchi hajlandó volt elállni attól a fogadalmától, miszerint ő soha nem megy férjhez. Akkoriban a kérői egymásnak adták a kilincset, a csillagokat is leígérték neki, s méginkább az apjának az égről, az öreg Nicchi pedig nem győzött könyörögni legidősebb leányának, hogy térjen már észhez, ne akarjon vénlány maradni. Ofelia azonban hajthatatlan volt, s módszeresen kikosarazta az összes kérőt, aki csak felkereste a Nicchi családot abban a tengerparti városkában, ahol Ofelia élete első tizenhat évét leélte.
Egy nap azonban apja váratlan hírrel állt elő, mégpedig azzal, hogy egészen Emilia-Romagna megyéből utazik ide háztűznézőbe két nemes fiatalember, így mind Ofeliának, mind legidősebb húgának, Beatrice-nek is lehetősége lesz férjet találni. Csakhogy Ofelia a két nemes úrfi megérkezésének napján eltűnt. Az egész család a keresésére indult, de még a két kérő is - az idősebb testvér, Benedetto, Ofelia húgával indult el a hegyek felé, míg a fiatalabbik férjjelölt egyedül indult el Ofelia keresésére a tengerparti sziklák meredek labirintusában.
Theodoro-nak, a fiatalabbik testvérnek azonban legalább annyi kedve volt megtalálni ezt a leendő feleséget, mint amennyire Ofelia vágyott rá, hogy megtalálja ez a leendő férj. Így hát keresés közben sokkal jobban lekötötte figyelmét a táj szépsége, az északabbi területeken idegen növények látványa, s a tajtékzó tenger árja, mely rendületlenül ostromolta hullámaival a vízparti sziklák meredélyeit, barlangokat és apró öblöcskéket vájva beléjük annyi emberöltő alatt, amennyit talán még a di Emilia-Romagna családfa sem tudott volna felmutatni. Sajnos a fiatal férfi figyelmét olyannyira lekötötte a horizonton egymásba oldódó ég és tenger azúrkék ragyogása, hogy már csak akkor vette észre a talpa alatt lefelé meginduló kavicsok sodrását, amikor már késő volt. Nagyot kiáltva csúszott le a sziklákon leguruló kövecskék kíséretében, egészen egy keskeny, homokos partocskára, melyet két sziklaszirt ölelt át két oldalról, éppen csak elrejtve az öblöt a kíváncsi tekintetek elől. Theodoro azonban, amikor végre feltápászkodott a homokból és leporolta magát, szembe került a titkos partot őrző néreidával - akinek hollófekete fürjteit a tengeri szél játékos könnyedséggel kuszálta össze, éjfekete szemei pedig gyanakvó, ám sokkal inkább aggodalmas tekintettel méregették a fiatalt férfit. Kezében könyvet tartott, amin Galileo Galilei neve tűnt fel Theodoronak először.
Hogy ez a találkozás mennyire volt sorsszerű, azt a két ifjú még csak nem is sejtette. Theodoro azonban - miután az ismeretlen lány leporolgatta - rögtön a könyv és annak tartalma iránt érdeklődött; nem mintha ő maga nem olvasta volna már, de kíváncsi volt, a lánynak hogy tetszik. Ofelia pedig, mivel először találkozott olyasvalakivel, aki különös hóbortjaira nem hogy nem legyintett rá, de még érdeklődött is irántuk, eleinte félénken, ám egyre lelkesebben és egyre nagyobb örömmel mesélt az ismeretlen ifjúnak olvasmányáról, s egyikük sem vette észre, hogy olyannyira belefeledkeztek a tudományos eszmecserébe, hogy teljesen rájuk esteledett.
Így találkozott Ofelia Nicchi végül azzal a férfival, akivel alig fél évvel később összekötötte életét, s tíz évig élt vele boldog házasságban, büszkén viselve az Ofelia di Emilia-Romagna nevet. Öt gyermekük született, Ofelia azonban a gyermeknevelés mellett ugyanúgy egyenrangú társa maradt Theodoro-nak, mint első találkozásukkor. Férje házasságukat követően jelentős sikereket ért el tudományos kutatásaival, a padovai egyetemen tanított, mellette azonban folytatta fizikai és biológiai kísérleteit, melyekben Ofelia elmondhatatlan lelkesedéssel vett részt - még akkor is, mikor Theodoro néha megfeledkezett apróságokról. Olyan semmiségekről, mint például, hogy hová is tette a tollát, mit mondott reggel a fiának, vagy esetleg kifizette-e a szabót. Aztán egyre több mindent kezdett elfelejteni. Először csak dátumokat, olyan dátumokat, amikre korábban mindennél jobban emlékezett - születésnapokat, évfordulókat, de hamarosan megbeszélt találkozók, előadások és fontos események napjairól is megfeledkezett, de oly mértékben, mintha soha nem is lettek volna. Mintha soha nem is tudta volna, mikor született meg első gyermeke, mintha soha nem is került volna sor Ofeliával a házasságukra.
Felesége egyre nehezebben és egyre keserűbben figyelte, hogyan peregnek ki Theodoro elméjéből az emlékek apró homokszemcséi - orvosokat hívott, hogy vizsgálják meg, próbáljanak meg gyógymódot találni erre a kegyetlen feledésre, mely testét és lelkét is kezdte elemészteni a férfinak, nem csupán szívének kedves és fontos emlékeit. Semmilyen gyógymódot nem találtak rá. Theodoro ilyen állapotban pedig képtelen volt kutatásait és kísérleteit folytatni, nem hogy előadásokat tartani az egyetemen. Ofelia ezt nem tűrhette - képtelen lett volna elviselni a gondolatot, hogy neves szakmabeliek, kutatók és tudósok azzal alázzák meg szerelmének géniuszát, hogy ifjúnak tűnő, szenilis vénemberként karikaturizálják, semmibe véve eredményeit. Így hát álruhába bújt, férfinak adta ki magát, és mint Theodoro kutatótársa és helyettese, járt be tanítani és előadásokat tartani Padovába, épp oly sikerrel, mint maga Theodoro. De persze, ez sem maradhatott így örökké.
Évekig tartott, mégis olyan gyorsan felzabálta férje elméjét a betegség, hogy Ofelia egy reggel arra ocsúdott fel, hogy a férfi, akit a világon mindennél jobban szeretett, értetlenül tekintett rá közös hálószobájukban állva, és zavarban annyit kérdezett: "Elnézést, asszonyom, de kicsoda ön?" Innen pedig nem volt visszaút. Theodoro hónapokon belül ágynak esett, a felépülésre pedig nem volt semmi remény. Harmincöt éves se volt még, amikor kilehelte a lelkét.

Haze nővér a szerológiai vizsgálatot végző gép jelzésére tért magához, s beletelt neki jó pár másodpercbe, mire visszatért a valóságba emlékei közül. Nehezen ült fel az ágyon, de végül a géphez botorkált, hogy az eredményeket lementse, majd kikapcsolja a berendezést. Nagyot sóhajtva az órára pillantott, majd ahogy tudatosult benne, hogy éppen pirkad, visszafeküdt az ágyra, s várta, hogy magával ragadja a sötétség. Mintha rozmaring illatát érezte volna egy pillanatra, mielőtt álomba merült volna, de nem volt már ideje foglalkozni vele - elaludt.