Álnév: –
Kor: 18
Látszólagos kor: –
Teremtő: –
Csoport: Ember
Foglalkozás: még nincs
Play by: Ivan Zakharov

A 190 centimmel magasnak számítok, viszont vékony vagyok, talán túlságosan is. Ha valaki látná a testem, még azt találná mondani, hogy alultáplált vagyok. Nem is állna messze a valóságtól, hiszen ha ettem is, akkor nem túl sokat, így nem csoda, ha látszanak a bordáim. Izmaim se igazán vannak, szóval még a csont és bőr kifejezés illik rám. Eddig nem nagyon sikerült azért tennem, hogy szedjek magamra pár kilót. A bátyám mellett ez lehetetlenségnek tűnt... Egyszerűen nem vagyok túl bizalomgerjesztő látvány, még szerencse, hogy a ruhák sok mindent takarnak. Ha már ruhák, akkor jobban szeretem a nem kirívó, rikító színeket. Szeretem a szürkét és a sötétebb árnyalatokat. Nem igazán követem a divatot, csak azt hordom, amiben jól érzem magam. Így hát az sem meglepő, ha egy-két számmal nagyobb darabokat veszek fel, amik nem tapadnak rám, de még is bőven eltakarnak. Lehet, hogy így néha úgy néz ki az egész, mint tehénen a gatya, de nem érdekel. Nekem ez így jó, ha valakinek nem tetszik, ne hívjon stylistot. A hajam félhosszú és sötétszőke színű, de már gondolkodtam azon, hogy barnára festem. A változás jó dolog lehet.
A szemem szürkés kék, bár fényviszonyoktól függ, hogy mennyire tűnik kéknek vagy éppen szürkének. Egész átlagosnak mondható lennék, ha nem néznék ki néha úgy, mint egy anorexiás, de ezen még próbálhatok változtatni.

Emlékszem még a régi önmagamra, amikor boldog voltam és bizakodva tekintettem a jövőbe. Emlékszem arra a gyerekre, aki tele volt kreatív ötletekkel, vidám, barátságos és barátkozó volt, akit barátok vettek körbe és semmire sem volt gondja. Most mi lett belőle? Egy visszahúzódó, csöndes és önbizalom hiányos roncs, aki képtelennek érzi magát arra, hogy valaha is normális kapcsolatot fog kialakítani bárkivel. Összetörtek, darabjaimra hullottam és gyengének érzem magam. Ami régen olyan könnyen ment, most nehezemre esik. Bizalmatlanná váltam másokkal szemben. Árnyéka vagyok csupán régi önmagamnak, és ezt szomorú beismernem.

Az ég hangosan dördült, majd villám szelte át az eget, melynek fénye bevilágította a sötét szobámat. A sarokban kuporogtam, miközben befogtam a fülem, de még így is tisztán hallottam, hogyan üvöltözik az ajtó másik oldalán a bátyám. Minden egyes ütésre és rúgásra önkéntelenül is összerezzentem, ami az ajtót érte. Nagyon dühös volt, mert kizártam őt, de nem akartam többet... Nem akartam többé érezni az érintését, amitől mocskosnak éreztem magam, nem bírtam tovább elviselni a veréseit, az alázó szavait. Meg akartam halni, de gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem a békéhez vezető lépést. Ijedtem kaptam fel a fejem, amikor az ajtó hirtelen betört. A félelemtől az egész testem reszketett, és botladozva hátráltam a földön, amint elindult felém. A könyörgés mit sem segített volna a helyzetemen, de megszólalni se voltam képes. Menekülni akartam, és minél messzebb jutni, hátra sem nézni. Ezt kellett volna tennem... Felkelni és elrohanni, majd úgy eltűnni, hogy sose találjon rám. Hogy hol voltak ilyenkor a szüleink? Anyánk strichelni járt, míg apánk ilyenkor a kocsmák egyikében itta le magát a sárga földig. Nem voltunk egy minta család, a bátyám pedig kivételesen rossz természettel volt megáldva. Örömmel élte ki magát rajtam bármilyen módon. Ha nem szórakozásból, akkor stressz levezetésből tette. Mindig volt rá indoka, ha pedig ellenkeztem, akkor még kegyetlenebb és erőszakosabb volt.
Magzatpózba húztam magam, amikor a bátyám emelte a kezét, amiben az övet tartotta. Összeszorítottam a fogam, amint csattant rajtam az első ütés, amit aztán több is követett. A bőröm fájt, égetett minden egyes érintkezés. A fájdalom ködén és könnyeimen át láttam meg a múltkor elrejtett kést az ágy alatt. Megcsillant rajta a beszűrődő lámpa fénye, majd egy hang arra biztatott, hogy tegyem meg: Tedd meg! Tedd meg és vége mindennek!
Igen... Ha a bátyám nem lesz többé, akkor nem kell átélnem minden egyes nap ezt a rémséget. Kinyújtottam a karom és elkezdtem kúszni az ágy felé.
– Hova indulsz, öcsi? Ne merd itt hagyni a bátyádat! – mondta mézes-mázos hangon, majd akkorát rúgott belém, hogy összegörnyedve próbáltam levegőhöz jutni. Amint újra elindultam egy újabb rúgás ért a gyomromnál, amitől az ágyig gurultam. Levegő után kapkodtam, aztán oldalra fordulva hánynom kellett. A könnyeim végigszántották az arcom, de ő élvezte azt, hogy én szenvedek. Az arcomat viszont sosem bántotta, arra vigyázott, hogy olyan helyeken okozzon sérülést, amit mások nem láthatnak. A tesi órákon sose mertem mások előtt öltözni, nehogy meglássák a lila foltjaimat. Barátaim sem igazán voltak a suliban, kirekesztett voltam, magamnak való. Ezt pedig mind neki köszönhetem.
Tedd meg! Tedd meg!
Hallottam ismét a hangot, és mintha most sokkal hangosabb lett volna, nem csupán egy távoli suttogás.
Ezután minden olyan gyorsan történt. Hirtelen a hátamon találtam magam, a bátyám pedig leszaggatta rólam a ruháim, aztán szétterpesztette a lábaim. Kétségbeesetten kutattam kezemmel a kés után, ami jelenleg az egyetlen mentőövemet jelentette. Le akartam rúgni magamról, de hasra fordított és úgy tartott engem lefogva. Szitkozódtam magamban, miközben az ujjaimmal próbáltam elérni a nyelet. A szívem őrült tempóban vert, és amikor megéreztem őt megtapintottam a kést is. Megragadtam és a következő pillanatban egy kiáltással fordultam meg, aztán hirtelen csönd lett. A szemem csukva volt, féltem kinyitni, de végül megtettem... Bár ne tettem volna! Közelről bámultam a bátyám döbbent tekintetébe. Vére rám fröccsent, amikor köhögött egyet, majd lenéztem a kezemre és megrémültem magamtól. Két kézzel markoltam a kés nyelét, a többi része pedig eltűnt a testében. Minden csupa vér volt... Lehetséges ez? Ennyi vér... Rémülten hátráltam el, majd tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy a bátyám az oldalára dől.
– Te szemét kis pöcs – hörögte rám meredve, aztán mély csönd hullott a szobára. Bennem megfagyott a vér egy pillanatra. Megöltem őt, ez volt az egyetlen gondolat, ami hatalmas betűkkel villogott bennem. Megöltem a testvérem... Odamásztam hozzá, majd a nyakára nyomtam az ujjam, odahajoltam a szájához, de semmi. Vége, tényleg vége... Nem tudom meddig ülhettem mellette összegubózva, mire végre megmozdultam. Magamra kapkodtam pár ruhát, majd a fürdőben hosszú ideig sikáltam a vért a bőrömről, de alig akart lejönni. Már szinte véresre sikáltam, mire leszedtem magamról. Ezután óvakodva mentem vissza a szobámba, mintha csak attól féltem volna, hogy fog ülni a szoba közepén és csak arra vár, hogy visszatérjek. De nem így volt... Még mindig ott feküdt vérbe fagyva, nyitott szemmel. Az ágyamról lekaptam a plédet, majd odaguggoltam hozzá. Reszkető kezekkel csuktam le a szemhéját és ráterítettem a plédet. Nem akartam látni, hogy mit tettem, hogy mire voltam képes... Az ágy lábánál ülve üres tekintettel néztem magam elé, majd hirtelen felpattantam és pakolni kezdtem. Elraktam pár ruhát és pénzt a sporttáskámba, aztán kimentem a nappaliba, ahol magamra vettem a kabátom. Amikor meghallottam a kulcs csörgését elfutottam a hátsó ajtóhoz és azon mentem ki. Épp átmásztam a kerítésünkön a házunk mögötti erdő felé tartva, amikor meghallottam anyám sikolyát. Elfutottam. Meg sem álltam addig, amíg a lábaim fel nem mondták a szolgálatot. Fáradtan estem össze egy fa tövében. Bőrig áztam az esőben, fáradt voltam és gyötört a bűntudat. Képtelen voltam kiverni a fejemből azt, amit tettem. De nem állhattam meg, el kellett érnem a buszt, hogy elhúzhassak ebből a városból, távol mindentől és mindenkitől. Pár perc pihenés után felálltam, majd felnyögtem a bordámba hasító fájdalomtól. A levegővétel nem fájt, így viszonylag nyugodtan indultam neki az út hátralévő részének. Az erdőből kiérve elfutottam a legközelebbi buszmegállóig, ahol felszálltam az első buszra. Nem tudtam hova mehetnék vagy kihez. Az úton végig azon agyaltam, hogy ki tudna befogadni. Végül egy amszterdami régi barátomat hívtam fel, persze nem mondtam el neki az igazságot, csak annyit, hogy elszöktem otthonról. Bizonyos mértékig igaz volt, mert elszöktem, mert elfutni könnyű volt. Szerencsére be tudott fogadni, így nyugodt szívvel vettem arra az irányt. Nem mertem aludni, még a szememet sem tudtam lehunyni, nem akartam magam előtt látni őt. Cain meghalt és én öltem meg... Most mi lesz? Anyám mit fog tenni? Feljelent vajon vagy betörésként könyvelik el? A jövőm jelenleg kilátástalannak tűnt, fogalmam sincs afelől, hogy most mihez fogok kezdeni. Feltettem a fejhallgatót a fülemre, aztán olyan hangosan hallgattam a zenét, hogy azt még elbírjam, de elnyomja a gondolataim. Egyedül arra akartam koncentrálni, hogy eljussak Amszterdamba, utána... Nem tudom még mi lesz.