"No one calls you honey
When you're sitting on a throne
Hands red, hands red
Just like you said
I am, A Little Wicked"

Egy kortárs nóta kígyózik az elmémben, a dobhártyám verik a hangok, akár a dobverő. Vékony kábel szökik alá, elveszve törékenynek tűnő alakom vonala mentén, egyenesen aprócska füleimből, bele veszve a rőt hajzuhatagba, a játékos loknikba, melyek természetesen táncolnak hosszúkás, vékony nyakam körül. Egészen a gondolataimba merülök a dalt hallgatva, rendkívül alacsony hangerőn, amit a halandók alig hallanának. Nekem elég a minimum a kicsiny szerkezeten - iPod -, mellyel nemrég ismertetett meg Benji. Hasznos ketyere, a muzsikát így játszi könnyedséggel viheti magával élő s halhatatlan egyaránt. A hangzás pedig páratlan. De engem most valójában nem ez foglalkoztat. Hanem a mondani való. "No one calls you honey when you're sitting on a throne" - visszhangzik agyam szövevényes tekervényei között. Talán ez lehetett a baj? Ez ijesztette el Mariust? Hogy nélküle is vittem valamire, mi több, Lestat városában a hőn szeretett Szépművészeti Múzeumának igazgatója lettem. Diplomákat szereztem, több doktori fokozatot, elhitetve mindenkivel, hogy csupán zsenigyerek vagyok és amúgy is idősebb, mint amennyinek tippelnének. A kultúra koronázatlan királya lettem, bár nem tudom, valóban ez volt-e a célom. Minden esetre, éket verhetett közénk. Közém és Mariusom közé. Mi másért hagyott volna el ismét?! Szenvedélyesen estünk be az irodába, hogy aztán átadjuk magunkat a természet adta ösztöneinknek. S én az aktus után megnyíltam neki...felajánlottam valamit. Valami újat, eszményit. S önmagamat. Fekete, szuroktól csepegő szívem. De ő eldobta - ismét. Kábító mosolyával búcsúzott, s másnapra el is tűnt, mintha csak a Föld nyelte volna el. Kétlem, hogy a véletlen műve lenne...szembe kell néznem az igazsággal, elhagyott, most már végérvényesen. Düh nyaldossa ördögi lényem, tekintetem sötét és úgy szedem pöttöm lépteim a folyosón, hogy még a Kópé Királyfi jelenlétét sem realizálom. Neki mennék, balgán, ha nem kapna fel, mint egy kisgyermeket. Ekkor zökkenek ki mérgező gondolataim börtönéből, a magasba szökellve, erős, biztonságos karok között fityegve. Elkerekedik őzikebarna szemem, ahogy le pislogok rá s ő a másik pillanatban már magához is ölel. Semmi hamisság nincs ebben a baráti gesztusban. Ez az őszinte, önzetlen szeretet, ami a kiteljesedett Lestat sajátja. S én közben fejben korholom magam, hogy a fenében nem figyeltem fel sugárzó lényére, midőn territóriumomhoz közeledett! Marius teljesen elvette az eszem. Ilyennek nem szabadott volna megtörténnie! Hiszen mi lett volna, ha egy fenyegető vérszopó tör ránk, mikor ilyen állapotban vagyok?! Ki védte volna meg Sybelle-t és Benji-t?! Ezúttal szerencsém volt, rám mosolygott az ördög, mivel Lestat tért be hozzám s nem valaki más. Halovány mosoly huncutkodik bájos arcomon, ahogy barátom letesz maga elé.
- Lestat! Minő kellemes meglepetés!
Szólítom meg s egy úttal finoman meghúzva a két fehér zsineget teszem szabaddá hallójárataimat. Nem mintha erre vámpírként szükség volna, de az illendőség megkívánja. Így Valerie Broussard hangja a semmibe veszik, alig megrebegtetve a levegő atomjait. Egy egyszerű, sötét farmert viselek és egy fehér inget, amolyan suhancosan, nem vártam vendéget. De ő nem is az a fajta, aki felróná kényelmességem.
- Megkínálhatlak valamivel? Minek köszönhetem a látogatásod?
Udvarias ördög házigazda vagyok, betessékelnem pedig már úgy sem szükséges.

Aszal és sápaszt a düh és a gyász, mit az első, legkeserűbb szerelem adhatott... Marius. Ő volt számomra minden és elhitem neki, hogy én is az vagyok a számára. Újra egymásra találtunk, annyi évszázad után! De ő ismét eltűnt s ki tudja, látom-e még valaha. Ha igen, hány emberöltőn túl? Mit számít! Sikoltja elmém, de a szívem őrjöngve tajtékzik! A vámpír világ pedig tudja, ha én dühbe jövök, akkor minden égni fog. Viszont már nem vagyok a régi, nem lehetek, nem hagyhatom magam újra a sötétség mocsarába sűlyedni és ábrándokat kergetni! Sok minden történt azóta. Újabb évszázadok. Már a 21-ediket írjuk. Ez egy modern kor, ahol jómagam is kiteljesedhetek. Nincs szükségem Mariusra. Már túl régóta nincsen. Gondolataimból egy ismerős ráz fel s tép ki, a szó szoros értelmében.
- Lestat, Lestat! Lehet téged nem kedvelni?
Teszem fel a kérdést hahotázva, mi bizarr módon túlságosan felnőttes a külsőm fényében. De megnevettet, valóban jókedvre derültem a rá oly jellemző önimádó stílustól. Amint letesz, egy kicsit igazítok a fehér ingen, amit viselek, mint egy ösztönösen. Különös, hogy ennyi évszázad sem tudta lekoptatni az összes apró, emberi gesztust. Mi, Nagyidősek, szeretjük azt hinni, hogy minden, ami emberi, elenyészett már belőlünk, tova szállt, akár a füst, de ez valójában önámítás. Sem az emberség, sem az érzéseink nem fakultak, legfeljebb egy egészen lehetnyi módon. És ez a mi nagy tragédiánk.
- Egy pohár falernum?
Teszem fel a kérdést megindulva a bárszekrényhez. Eredeti, az ókori Rómából. Kapcsolatok. Egy kis vérrel... mennyei!
- Netán malváziára szomjazol?
Ajánlok fel egy másik különlegességet alternatívának; Görögországból származó, de leginkább Dél- és Közép-Itáliában, valamint Spanyolországban aszalják. Éppen háttal sétálok neki, mikor szavaival szinte megtorpanásra késztet. Ajkai és szíve szól hozzám... Lestat és az ő őszintesége! A fene nagy szíve! Pont most, midőn szerelmi bánat gyötör és magányosabbnak érzem magam mint valaha, a Fiókáim jelenlétének ellenére. Halovány mosoly játszik az arcomon. Megérintett. Valóban így van. De nem szeretném ezt a tudtára adni. Csupán vissza mosolygom rá és várom, hogyan dönt. Ha választott, öntök neki egy kristálypohárban, eredeti cseh Bohémia. Pompásan fest benne a cinóbervörös!
- Ezúttal mit fundáltál ki?
Meg sem lepődöm, Lestat, az örök nyughatatlan! Aki meglibbentette Veronika kendőjét és aki pajkosan ébresztette fel Akashát! Aki nem szégyellt megmutatkozni a halandók között, mi több, rock sztárt csinált magából és hatalmas koncetett adott! És akkor mindez csupán a jéghegy csúcsa. Nem kell kérnem, hogy kényelembe helyezze magát, megteszi magától is és elnyúlik a bivalybőr kanapén, én pedig szembe vele telepszem meg. A kérdésemre is hamar érkezik a válasz.
- Egy nagy visszatérés.
Fogalmazom meg és akaratlanul is rám törnek az emlékek. Ahogy Daniel nyakában csápolok Lestat koncertjén! Tökéletes láthely volt! És kényelmes, szerelmesem nyakában. Ismét össze szorul a szívem. Az én drága Danielem... vajon merre járhat? Vajon tudja, hogy még mindig megdobogtatja a szívem? Marius volt a bilincs, de Daniel a szabadság... Gondolataim igyekszem vissza terelni barátomra.
- Kíváncsian várom az új, vámpírpukkasztó dalaidat! Köszönöm az invitálást.
Majdnem kicsúszik ajkamon, vajon Danielt is meghívja-e? Vajon mindőnkhöz betér-e személyesen? Louishoz?
- Ismét nagy lesz a botrány. Ugyan olyan fiatal vagy, mint a hippik és a gót szubkultúra születésének idején. Ellenben, a bőröd aranyozott, a sörényed fakó, habár, ez az árnyalat most újra hódít. Beszélni fognak. Te vagy-e vagy sem. Ez úttal mit szeretnél elérni?
Kíváncsivá tett. Konkrét cél vezérli-e vagy a régi hiúság? Elhiszi-e, hogy ez úttal sikerülhet, ami anno meghiúsult? Hátra dőlök és keresztbe tett lábbal ízlelgetem a vörös nedűt.