Armand

Egy sikoly száll a Mennyek felé, áttör angyalok seregén. Az égből tollcafatok hullnak alá, a gyermekkoromra, sikoltva.

Álnév: Andrei Petrov
Kor: 535
Látszólagos kor: 16
Teremtő: Marius
Csoport: Vámpír
Foglalkozás: Múzeumigazgató
Play by: Katsu Fleur

Kinézet

"Magából az égből hullott alá erre a kőpadlóra ez a bronzhajú, tökéletes alakú, titokzatos fehér arcú,
elhagyatott angyal.
Megfogtam a karját, felemeltem, belenéztem félig lehunyt szemébe. Selymes, vörhenyes haja
csapzott volt, a húsa fakó. Az arc csontszerkezetét csak egy kicsit tette érdessé a szláv vér.
– Amadeo! – mondtam. A név úgy szökkent ki a számból, mintha az angyalok parancsolták volna,
azok az angyalok, akiknek szakasztott mása volt tisztaságával, ártatlanságával, még ilyen kiéhezetten
is." - Marius

Személyiség

Szeszélyes. Azthiszem, be kell valljam, ez a legjobb szó. Be kellett látnom, a múltam, és az a tény, hogy oly fiatalon ragadott el a Sötét Vér,
erőteljesen rám nyomta bélyegét. Hiába az évszázadok, hiába a fel-
s letűnő korok...férfi vagyok, de örökké kamasz maradok. Nem számít,
hogy mi mindent éltem meg, hogy az elmém hogyan kérgesedett, alapvető természetemen nem változtathatok: Képtelen vagyok egyedül,
valamilyen kapaszkodó nélkül élni, ahogy azt egy érett felnőttől elvárnánk.
Gyermek maradt lényem magja, mely társ és eszme után sóvárog, könyörög. Mindig kapaszkodnom kell valamibe....halandó éltem során hőn szeretett ikonjaim és Istenem, majd megismerve Mariust, atyámat, tanítómat, mesteremet, teremtőmet, szerelmemet...nos,
ő vált a mindenemmé. Őt akartam szolgálni, az én sajátos Krisztusomat a hosszú arany fürtjeivel. S mikor elváltak útjaink, akkor is mindig görcsösen kapaszkodnom kellett valakibe...hol Lestatba és Gabriellebe,hol Louisba,
hol pedig Daniellbe, majd az én szeretett gyerekeimbe, Sybelle-be és Benji-be. Most pedig, az én drága Múzeumomba.

Történet

Sokszor elmeséltem már a történetemet. Hol rövidebb, hol hosszabb formában, de már találkozhattál vele, kedves Olvasó itt vagy ott. Mondjuk a Lestat-nak tett vallomásom vagy éppen Louis-nak ecsetelt élettörténetem…vagy a Davidnek tollba mondott teljes, részletes és talán kissé szentimentálisra sikerült életrajzom. Múltam s jelenem nem titok senki emberfia előtt. Ott van bármelyik könyvesboltban,  vagy letölthető a netről, ahogy barátaim curriculum vitae-je is, a már jól megszokott Anne Rice álnéven írva. Persze a többségnek fikció…de akik szemfülesek, azok számára kincsesbánya.
Rendben, legyen hát, had meséljek ismét magamról pár gondolat erejéig…akiket pedig részletesebben érdekel, vegyék meg a feljebb már említett életrajzi kötetemet, az Armand, a vámpír-t . Ha esetleg a szláv nyelvekben is járatos a kedves Olvasó, akkor ajánlanám a cseh fordítást, csak, mert olyan találóan szép a címe: Upír s tváří anděla, azaz Vámpír angyal arccal. Maga a nyelv is olyan bársonyos, mintha csak Botticelli vagy Caravaggio angyali képei válnának szavakká és hangokká…és pont ezért, tökéletesek, hiszen Marius az ő angyali alakjaikhoz hasonlított engem.
Vagy egyszerűen gyere és kérdezz meg. A fogadóóráimon megtalálsz az irodámban, a Múzeumban.
A cseppet sem reneszánszi Kijevben láttam meg a napvilágot 1480-ban. Már kisgyermek koromban különös tehetséget mutattam az apró, vallásos ikonok kidolgozásában.  Apám szerint nem emberi kéz alkotta azokat a képeket…és én hittem neki. Hittem, hogy Isten vezeti a kezemet és így szolgálom Urunkat. És boldog voltam ebben a tudatban. Amíg egyszer el nem ragadtak atyámtól, hogy rabszolgának adjanak el a tatárok. Velencében egy bordélyba kerültem, leánynak néztek természetesen. Hosszú,csapzott, vörösen kunkorodó fürtjeim és bájos arcom…sokakat megtéveszt, nem is vettem zokon, még meg is mosolyogtam, mikor hüledezve bámultak az urak a ruhámat felemelve…nem igazán azt látták, amire számítottak. Marius volt az, aki kimentett arról az átokföldjéről.  Hogy megmutassa, milyen a Menny.  De ez nem tartott soká, a szépségem ismét a halál mezsgyéjére sodort egy féltékeny Lord mérgezett pengéje révén. Így kaptam meg a Sötét Ajándokot Mesteremtől, Mariustól, mivel nem bírta elviselni haldoklásom látványát és a gondolatot, hogy örökre elveszít. 17 éves voltam ekkor. És nem sokra rá Santino felgyújtotta a házat, amit már-már mennybéli otthonomnak nevezhettem. De ez nem volt elég, magával ragadott, börtönben sanyargatott, mígnem a teljes kétségbeesésemben új eszmébe nem kezdett kapaszkodni megtépázott elmém: Santino elfajzott vallásába arról, hogy a vámpírok mind a velejükig romlottak s ennél fogva nem érdemlik azt az életet, amit a halandók. Ebből a tébolyból és téveszméből Lestat és Gabrielle rángatott ki, ők nyitották fel a szemem. Viszont nem akartak velem maradni, így én Párizsban maradtam. Ott találkoztam Louis-al és a negédes Claudiával a színházban. A kis hárpia halála után együtt róttam az utcákat Louis-al, de be kellett látnom, túl nagy sebet ütött rajta Claudia halála…így hát elváltak útjaink.
Viszont rátaláltam Danielre, aki meginterjúvolta. És halálosan bele szerettem…Ő avatott be ebbe az új, modern világba, aminek a függőjévé váltam, a határtalan lehetőségeké. Nem terveztem, végül még is megajándékoztam a Sötét Ajándokkal, amire oly régóta ácsingózott. Én pedig nem birtam volna nélküle élni, így hát, megtettem. Még is Lestat koncertje után elváltak útjaink. Még mindig fáj. És talán még jobban felkorbácsolta régi szerelmi sebeim, hogy akkor Mariust is viszont láttam.  Csak olaj volt a tűzre, mikor a Kópé Királyfi azzal állt elém, hogy látta a Mennyet és a Poklot Memnoch révén. Mindez túl sok volt…Veronika kendője…Krisztus képe…egyszerűen csak meg akartam szűnni létezni. De miért is sikerült volna az öngyilkosságom? Túl öreg és erős voltam s vagyok. Így az elevenen égés borzalmas kínja és büntetése várt rám, ki vallása egyik legnagyobb bűnét, az öngyilkosságot akarta elkövetni. De még is megmenekültem…nem csak a testem, a szellemem is. Két, szívemnek oly kedves gyermek volt a megmentőm:  Sybelle és Benji. Velük ismét teljes és boldog lehettem. De kár volt őket Mariusra bízni, magunkfajtát csinált belőlük. Utólag viszont már nem haragszom rá emiatt. Élem tovább az életemet, meglátjuk mit hoz a jelen.

Elfogadva!

Armand, drága öreg barátom, engedd meg hogy én legyek az első aki köszönt téged itt az oldalon, és el nem tudom mondani, mennyire örülök neked! Annak hogy jöttél, és egy ilyen remektert hoztál magaddal mint Armand. Minden bizonnyal nem csak engem, hanem Louist és Mariust is boldoggá teszed ezzel, na és a pb! Egek, micsoda választás, nem is képzeltem ilyesmit, amikor kiírtam a karit, és azta vöröskét illesztettem oda javaslatnak, de elismerem, messze jobb ez! De hát tudom, pb-t választani nagyon tudsz! Elismerésem!

Az az idézet a kinézetedhez, annyira velős, és annyira visszaadja a kinézetet, hogy egyszerűen nem is kell oda más. Erre mondják azt ugye, hogy a kevesebb néha több, és bevallom ennyire frappánsan odavágott kis szöveggel még nem vettek le a lábamról. Tudsz te valamit, angyalarcú barátom!

Az előtörténeted gyönyörűen összefoglaltad, hogy kivel kerültél interakcióba, és mik történtek veled nagyvonalakban és telejsen igazad van, én is azt mondtam hogy akit ennél bővebben érdekel, olvassa el. Nem kell nekünk mindent hatszor elregélnünk.

Szóval még egyszer nagyon örülök neked, és remélem sok izgalmas játékunk lesz, akár nekünk, akár neked másokkal, remélem jól fogod magad érezni itt ^^