Álnév: Lord Sebastian Nightmoore, Lady Sylvia Nightmoore, Nathaniel Nightshade, Alice Carroll, Lavender Whateley, Lysander White
Kor: 353 év
Látszólagos kor: 18 év
Teremtő: Lorelei
Csoport: Vámpír
Foglalkozás: Zongorista, alkalmasint fotómodell, továbbá önjelölt író, és műgyűjtő
Play by: Nastya Zhidkova

Kifejezetten feltűnő jelenség vagyok, de ezt alighanem te magad is meg tudod állapítani, amint rám nézel, nem igaz? Kellemesen magasra nőttem, 173 centiméternyire egészen pontosan, bár a karcsú alkatom miatt többnyire magasabbnak vélnek. Ami azt illeti, többször hallottam már az alakomra a "vézna", "girhes" vagy "sovány" jelzőket, és bár el kell ismernem, hogy valóban nem vagyok valami telt, de azért az anorexia távol áll tőlem. Különben is, szerény véleményem szerint, amit belőlem látsz a kamerádon keresztül, az kifejezetten formás, mi több, kívánatos - akár férfi, akár nő tekint rám. Hm? Hogy végül is fiú vagyok-e vagy lány? Mondd, kedvesem, melyiknek örülnél jobban? Nem, sajnos nem tudom megváltoztatni azt, amivel eleve születtem, de magadnak kell kiderítened a mibenlétemet, ha még a hangom sem árulja el. M-m, eszem ágában sincs elmondani, kénytelen leszel te megnézni. Nem kell úgy szégyenlősködnöd, kedvesem, nem harapok... Nagyon.
...Hn, ünneprontó. Legyen hát, ahogy szeretnéd, mesélek másról. Mhm, meglehetősen ritka jelenségnek vagy tanúja, manapság albinizmusnak nevezik, és lényegében azzal jár, amit itt látsz rajtam magad előtt. A bőröm porcelánfehér, és valamikor a leglágyabb érintés nyoma is megmaradt rajta legalább egy napig, illetve mindig is át-áttűntek rajta itt-ott a vérereim vonalai, de ezt leszámítva úgy festek, akár egy fehér márványszobor. A hajam, a szemöldökeim és a szempilláim is születésem óta hófehérek, és... Hogy ott is fehér-e? Hol az az "ott", egészen pontosan? Oh, hogy pirulsz... Hmhmhm, kedvesem, azt javaslom, nézd meg te magad, s egyúttal kiderítheted azt is, mi vagyok. Hogy én? Nem, kedvesem, esküszöm, hogy nem rajtad mosolygok! Bár határozottan szórakoztatsz...
Rendben, rendben, csak kérlek, ne kiabálj. Hm? A szemeim? A-a, kiválóan látod, lilák, akár a levendula virágai. Tudod, egy albínó esetében a lehető legritkábban szokott előfordulni a vörös szem - ami különben nem is vörös, mint inkább rózsaszínes... De sokkalta gyakoribb a kék szemszín. Az én esetemben egész egyszerűen arról van szó, hogy annyira kevés a színtest a szivárványhártyámban, hogy átlátszanak a piros hajszálerek, és ahogy átsejlenek az íriszemen, kék helyett lilának tűnnek a szemeim. Tetszik? Köszönöm~
Milyen a stílusom általában? Amihez éppen kedvem van. Lehet, egyik nap úgy nézek ki, mint egy szétcsúszott punk, szakadt farmerben, necc-trikóban és acélbetétes bakancsban látsz, féloldalt leborotvált hajjal, a következő napon pedig szürke kosztümöt és ceruzaszoknyát fogok viselni magassarkú körömcipővel, és szoros kontyba fogom tűzni a derékig érő hajamat. Garantálom, hogy minden öltözék borzasztóan jól fog állni rajtam - arra viszont minden alkalommal figyelek, hogy a ruházatom összes eleme passzoljon egymáshoz és összhangban legyenek. Őszintén bevallom, imádom a jelenkort és azt a temérdek stílust, amiből válogathatok, de néha rám szokott törni a nosztalgia, olyankor pedig, nem tehetek róla, de boldogan viselem a letűnt korok és elveszett évszázadok szerinti divatot, és ugyanolyan jól érzem magam viktoriánus dandy-ként, mint versailles-i udvarhölgyként. ...Ne légy nevetséges, persze, hogy mindenki megbámul olyankor. De akkor is megnéznek, ha nem veszek fel semmilyen különös ruhadarabot. Most őszintén, ilyen külsővel szerinted el lehet bújni a tömegben? Ugye, hogy nem. Akkor pedig, ha már megnéznek, legalább lássanak valami igazán gyönyörűt, nem igaz?
Ah, kezdek fáradni. Nem tartunk egy kis szünetet? A te hibád, amiért beszéltetsz fotózás közben. M-m, kedves tőled, köszönöm, de nem élek borral. Valami mást mondjuk szívesen megkóstolnék...

Részlet Lysander White Vidámpark című kisregényéből:

"Valahogy mindig olyan különös érzés, amikor bemutatkozom valakinek, pedig állíthatom, hogy nálam jobban senki nem ismer engem. Mégis, akárhányszor arra kényszerülök, hogy magamról beszéljek, elbizonytalanodom. Milyen is vagyok igazából? Mindenki másmilyennek lát. Annyiféle tükörképem van, ahány ember ismer - mintha az egész életemet egy tükörlabirintusban kóvályogva tölteném. Némelyik tükörkép teljesen torz, egy másik egészen éles, és van, amelyik törött; az egyik felnagyít olyasmit, amit a másik egészen elrejt, és végül ott állok a tükörterem közepén, megsokszorozva látom önmagam, és mégse tudom, milyen vagyok valójában. Miként határozzam meg magam, ha magamon kívül nincs más biztos pont, amihez viszonyítani tudnék?
Talán az alapján tudnám bemutatni magam a legjobban, hogy mi az, amit szeretek... Mi az, amit én szeretek. Szeretek beszélni. Szeretek gondolkodni, töprengeni, szeretem a gondolataimat hangosan kimondani, olyan hangosan, hogy az egész világ hallja, és szeretem, ha megbotránkoztathatom az embereket. Viszont... szeretem, ha szeretnek. Szeretek szeretni. És szeretek gyűlölni is. Szeretek érezni, bármi is legyen az az érzés, hiszen ha nem éreznék, halott lennék, halott pedig nem szeretnék lenni soha. Szeretek örökké élni és meghalni minden éjszaka, hogy egy meggyilkolt áldozat vérébe fulladva újjászülethessek újra és újra és újra.
Szeretem a tárgyakat és szeretem az embereket, és szeretem mindkettőt gyűjteni. Szeretem az emberek emlékeit, a végtelensok, ezer színben szikrázó drágaköveiket, amiket a sorsfonálra felfűzve nyakláncként viselnek a párkák. Szeretek elveszni a festett tájak dallamaiban, és szeretek szobrok kőbezárt mozdulatairól énekelni. Szeretek Chopin-t, Bachot, Rameau-t és Vivaldit játszani csembalón, és szeretek milongát táncolni a Halállal és az emberek lelkeivel. Szeretek eggyé válni velük, beléjük hatolni és magamba fogadni őket, hogy ne kelljen mindig magamnak lennem, de mégis magam legyek, velük, bennük és általuk váljak mássá és legyek önmagam. Szeretek szeretkezni, és szeretem megölni a szerelmeimet.
...Azt hiszem, nem vagyok más, csak egy szerelmes gyilkos. Egy szerelmes gyilkos, aki mindent szeret, csak ne kelljen túl sokáig magára maradnia egy labirintusban a milliárdnyi tükörképével összezárva."

- Szóval, valami monumentális, fiktív életrajzi, vámpíros rémregényt szeretnél írni... - pillantok a bűbájos és fiatal lányra, aki velem szemben ül a kávéház egyik félreeső asztalkájánál, és tanácstalan zavarában a hatodik kockacukrot pottyantja bele a teájába. - ...Aminek én lennék a főszereplője - húzom ajkaimat cinkos mosolyra, felvont szemöldökkel méregetve a leendő írónőt, ahogy pírrózsák nyílnak orcáin, ám kitörni kívánó mentegetőzése egy hökkent sóhajba fulladva, csupán erőtlen nyikkanásként szökik ki elnyíló ajkain. ...Legszívesebben megcsókolnám azokat az ajkakat.
- N-nem egészen, vagyis... te lennél, de nem te, hanem... csak az alakod... izé... csak ihletet merítenék belőled, már-mármint a főhőshöz, cs-csak a személyiséged, vagyis az övé, sz-szóval hogy te csak a... az izé... - dadogja, egyre hevesebben gesztikulálva, majdnem felborítva a teáscsészét is, én pedig nyugodtan szemlélem minden mozdulatát, mígnem úgy elakad, hogy szinte nem is tudná befejezni a mondatot, ha nem segíteném ki:
- A múzsád lennék?
- ...I-igen! Úgy... úgy valahogy... - sóhajtja némiképp megkönnyebbülten, majd leszegi pillantását és tekintetét az előtte heverő csészére függeszti, mintha bűntudatát a forró teába kívánná fojtani.