Finally Home

Seth & Viktor

Napok teltek el azóta, hogy csapot-papot hagyva korábbi életem, megindultam a vakvilágba. 18 évig életem bezárva egy fényűző tornyház tetején, egy luxus penthouse-ban, ami álcául szolgál a világ egyik legmodernebb laboratóriumának. Ez a titkos labor a vámpírok egyetlen és innovatív intézménye, ahol létüket és mikéntjüket kutatják fáradhatatlanul, élők és halhatatlanok, vállvetve. Különleges, látnoki! Az otthonom. Tévedés ne essék, nem azért mentem el, mert bárki rosszul, netán aljasul bánt volna velem! Még csak nem is a kamaszkori szeszélyek vagy kíváncsiság hajtott, egyszerűen csak látni akartam végre azt, akiből származom. A biológiai apámat, a másik felemet.... Seth és Fareed, na meg anyám oly sok éve halogatták a nagy találkozásomat Lestattal, hogy egyszerűen nem bírtam tovább várni! Tudom, a magam 18 éve semmi az okkult világ nagyidős entitásai és lényei szemében, de nem úgy egy magamfajta halandónak. Az apám iránti szeretetet, tisztelet belém nevelték, ahogyan az ösztönösen is megfogant bennem, a két hatás pedig csak erősítette egymást. Vágyódtam utána, látni akartam, megölelni, erősen magamhoz szorítani és platina sörényébe fúrni az arcomat, magamba szívva az illatát! Mindennél jobban vágytam erre! Ó, vajon meg tudja érteni az én "szentháromságom", két nevelő apám és szülőanyám, a tudomány nagy alakjai? Sose akartam őket végleg elhagyni, ez nem erről szólt. Belső késztetés hajtott. De most itt vagyok, újra itthon. Hiszen megértem, miért kaptam szigorú neveltetést és miért kellett bezárva élnem, szívből megértem az áttörés mezsgyéjén egyensúlyozó tudósemberek és szülők aggodalmát, féltését. Még is mennem kellett. Ellenben, amint azt meg is írtam, vissza tértem. Hagytam ugyanis egy papirost Seth dolgozószobájába, a billentyűzeten, amin pár sorba az állt, mennem kell, szívem nemzőmhöz hív, de ne aggódjanak, vigyázok magamra és vissza térek, hiszen nagyon szeretem mindhármukat! Nem is kerestek, míg kámforrá lettem, legalább is tudtomra nem adták, bár figyelő tekintetüket tán rajtam tartották, fogalmam sincsen. Minden esetre, megérkeztem, kissé viharverten és fáradtan, de annál boldogabban! Nem tudom, nevelőim hogyan fogadnak majd, remélem nem okoztam túl sok aggodalmat nekik. Kora este érkezem, nem akarok bújkálni szeretteim elől. Ahogy Apám felébredt, elbúcsúztunk és én a viszontlátás reményében indultam vissza az Angyalok Városába. Bele túrok szalmaszőke hajamba és hívom a liftet. A szerkezet elektromosan zizzen és krómzott ajtaja feltárul, hogy elnyelve testemet repítsen fel az épület legelső szintjéig, oda, ahová tartozom.

Viktor fiamnak @

Fareeddal és Flanneryvel egy jó ideje már beszélünk, hogy elérkezett az ideje, Viktor találkozhasson Lestattal. Mind ezidő alatt aggódtunk, hogy egyszer csak történni fog valami rossz, s hiába minden reményünk. Tudtuk, hogy tökéletes lett a kísérlet, az árnyak, a számtalan sikertelenség okán, ott köröztek körülöttünk. S minden nap után, ahogy cseperedett Viktor, akit fiamként szeretek, egyre mélyebbre ágyazódott szívembe, s tartottam, ha eltűnik onnan, túl nagy lesz az űr, amit már képtelen leszek bepótolni.
Sosem mutattuk ki a féltő aggodalmat (vagy talán mégis), csak a szeretetet, ami részemről, kezdetben, s még most is, elég nehézkes. Fareed volt az első, akit közelebb engedtem magamhoz, átléphette azt a bizonyos küszöböt. Viktorral tanultam meg újra, miként lehet kimutatni érzelmeket, amik ma sem mennek túlzottan, ha mély érzelmekről szólnak. Fareed, és Flannery voltak, kik utat mutattak ebben, mire is van igénye egy halandónak, érzelem terén. Amit én tudtam adni, a nyugalom, és a biztonság. Nekem ez volt a szeretet kimutatása, a türelem, és tanítás mellett.
A döntés megszületett, s azonnal siettem, hogy mielőbb megvalósulhasson. Lépteim lassítanak, s halvány mosolyom is értetlenné válik, ahogy meglátok egy levelet a billentyűzeten. Nem én hagytam ott. S az írás... Viktoré, innen látom.
Mondd, hogy nem?!
A világ ideje túl lassan telik, míg odasietek, s el nem olvasom a sorokat. Megkönnyebbülten sóhajtok, kisebb mosollyal a szám sarkában, ám a tekintetemben ott van az aggodalom. Ment vele valaki? Miért nem beszélte meg velünk, s mondta, hogy ... most kár ezen rágódni, így a levéllel együtt ezt is leteszem. Az érkező Fareed viszont azonnal felkapja, rám tekint, ahogy elolvassa, s némán kérdő tekintetére csak halványan biccentek, mire elsiet. Viktor biztonságban lesz az úton. Hagyom menni. S Lestatot sem keresem. Viktor meglepetésnek akarta, meghagyom ezt az élményt a számára.
A másodperceket számoltam visszafelé, ahogy megkaptam a hírt, elindult haza. A munkába temetkeztem, csak időnként lehetett látni, ahogy az asztal mellett ülök, s meredek semmibe. Fareed többször megjegyezte már erre többször is, hogy azt várja olyankor, mikor válok szoborrá, végleg, félelmetes.
A mobil rezzenésére késleltetve pillantok oda, hagyom visszaverődni szemem zöldjében a feliratot: a városba érkezett. Annyira szeretném most, hogy érezhessem, merre van! Behunyom a szemeim, s várok. Talán most van az utcasarkon. Most van az épület előtt. A lift surrogó hangjára, hogy elindul, meghallja érzékeny hallásom, s tenyerem az asztallapra simítva, felállok.
Hófehér thawb van rajtam, szandálban vagyok, azt is inkább csak megszokásból veszem fel.
A lift ajtaja, ha feltárul, már ott állok előtte, várakozón, helyet hagyva, hogy kiléphessen a liftből. Vágyom már látni szőke üstökét, íriszeinek ragyogását.
Mondani szeretnék valamit, ahogy megpillantom a kinyíló ajtóban, de ajkaim elnémulnak egy pillanatra. Megkönnyebbülök, s egyszerre vagyok várakozó.
- Silimma hemeen - jönnek végül a szavak, üdvözölve őt itthon, anyám ősi nyelvén, s karjaim nyitom felé. Ugyan miért haragudnék? Orromat az övéhez érintve, üdvözlöm, mely gesztust még ma is őrzi pár kultúra, s mely számomra oly kedves gesztus.
- Aggódtam érted - suttogom szinte csak a hajának, de tudom, hallja, majd a tekintetét keresem.
- Sajnálom, hogy nem beszéltünk veled erről korábban. Hogy érzed magad? - tudni vágyom, hogyan érzi magát, milyen volt a találkozó. De most csak az, miként van, az elsődleges.