Álnév: Nerissa
Kor: Huszonkettő
Látszólagos kor: Huszonkettő
Teremtő: -
Csoport: Ember
Foglalkozás: Príma Balerína / Modell
Play by:Vanja Jagnic

Emlékszel azokra a porcelánbabákra? Gyönyörű ruhákban ülnek a polcodon, te meg pislogás nélkül bámulod, és várod, hogy pislantson egyet, holott tudod, meg fogsz ijedni. Ha az arcomra nézel, pontosan ugyanaz az érzés kerít hatalmába, és meg is ijedsz, mert pislantok. Nem a tömérdek smink teszi, ilyen arccal születtem, a sminkkel csak kihangsúlyozom.
Sokan irigykedve néznek, mert vannak, akik plasztikai műtétek során esnek át azért, hogy ezt a külsőt adják nekik, nekem az Isten adta, és erre mindenki rájön, aki műtétek nyomait keresi a testemen.
Másrészről, olyan vagyok, mint az a kis balerina, amit akkor látsz, mikor felnyitod a nagyanyádtól kapott ósdi zenélős dobozt. Azt is órákig nézed, mígnem a lágy zene fülsértővé kezd válni, hisz merül az elem. Az is lettem. Az motivált, hisz nekem is volt egy olyan dobozom, van is. Imádom. Ereklyeként őrzöm, és ott van az öltözőmben minden egyes fellépésem során.
Nagyon vékony vagyok, szinte már irreálisan, és ehhez még hozzájön az albínó bőröm. Biztos akad olyan is, aki megijed tőlem, hisz én vagyok a rendellenesség mintapéldánya, pedig az Úr legyen a tanúm rá, semmi mű nincs rajtam, bizony a szempilláim is természetükből fakadóan ilyen dúsak.  

Bárki, akivel szóba elegyedek, hamarost hozzám vágja, én kort tévesztettem. Nem használok szleng szavakat, választékosan beszélek, amit jóformán egy korban hozzám illő nem is ért. Ebből kifolyólag nem tettem szert túl sok barátra. Törékeny vagyok, a hangom is gyermeki, annak ellenére, hogy a húszas éveim taposom. Rengeteget olvasok, biztos, ha kint a szabadban egy padon ülve látsz, fülhallgató van a fülemben, és egy vaskos könyv a kezemben, amit olvasva, észre se veszlek, mert számomra megszűnik a külvilág. Nem ismerem a trendeket, a ruháim is jóformán olyanok, mint amiket anyud, vagy nagyanyád hord. Példának okáért, sose veszek fel nadrágot, egyszerűen kényelmetlennek tartom, ahogy a sarkak nélküli cipőt is. Klasszikus zenét hallgatok, lágy dallamokat, ezért szúrhat neked szemet az a tömény nyugalom, ami engem körülleng, mintha valami tudatmódosító hatása alatt állnék, mintha nem is ebbe a világba tartoznék.
Műveltnek tartom magam, akivel szinte bármiről el tudsz beszélgetni, ami nem terjed ki a saját személymre. Ott hamar megmutatkozik a zárkózottságom. Nem ellened szól, tényleg, egyszerűen nem megy nekem az, hogy idegeneket közel engedjek magamhoz. Túl sokszor fájt már, amikor csak úgy eltűntek az életemből. Igen, mert ha mégis sikerül, akkor már-már a függőddé válok. Furcsa jelenség vagyok.

Felcsendülnek az első dallamok. Bár a színház üres, mégis betölti a kellemes zene, lábaim pedig önálló életre kelnek. Már a szemem sem tartom nyitva, felesleges. Hagyom, hogy magával ragadjon az ütem, nem esek el...már nagyon rég nem esek el. Kiváló vagyok a kiválók között, és ez nem hiúság, rengeteg könnyembe és verejtékembe került idáig eljutni. Hatéves korom óta képezi életem szerves részét a balett, s még csak a húszas éveim taposom, nincs ember, aki ebben a körökben mozog, és nem ismeri a nevem. Itt New Orleansban is azért vagyok, mert a szerződésemben hatalmas összeg szerepel. Már rég én tartom el a szüleim, s nem ők engem. Bőven elég pénzt áldoztak rám mindennek a kezdetén, bőven eleget ahhoz, hogy megalapozza a jövőmet. Hisz nem ők erőltették, én akartam. Másképp, máshogyan el sem tudnám képzelni az életem. Az egyetemi padok koptatása valahogy távol áll tőlem, ahogy az ereszd el a hajad partyk is.
Saját tanáraim vannak, a saját környezetemben öntöm magamba a tudást, s mindez nekem tökéletesen megfelel. A térdem egy pillanatra belesajdul a mélyre hajolásban, ez megesik, de tovább folytatom. Ilyenkor úgy érzem, nem is táncolok, nem is a Földön vagyok, és bár érzem anyám tekintetét végig rajtam, zavarba se jövök.
Szeretném egyszer kívülről látni magam ilyenkor, hogy tényleg igaz-e, hogy tündérként szántom fel a színpadot a fodros ruhámban, hogy nem szökkenek, szinte repülök. Sose gondolkodtam azon, miért szeretnek nézni annyira az emberek, hogy képesek drágább jegyet venni, csak hogy közelebbről lássanak, sose gondolkodtam azon, mit élhet át az, aki a kényelmes bársonyszékben ülve csodálja azt, amit én a színpadon viszek véghez.
Ilyenkor nem jár az agyam, a lábaim automatikusan követik a zene ritmusát, és egyszerűen csak élvezem. Ilyenkor azt érzem, otthon vagyok, biztonságban, senki nem bánt, senki nem tart furcsának, senki nincs csak én, meg a lágy zongoraszó.
A zenének azonban vége. És csak egy tapsot hallok, a színház igazgatója viszont nem finomkodik. Tenyerei csapódásának hangját az egész terem visszhangozza.
- Ez a lány…. minden pénzt megér. Hasonlót se láttam még, pedig csak egy próba… elképesztő – leülve küzdök a már viseletes balettcipőmmel, így nem hallom, anyámhoz intézett szavait. Boldog vagyok, nyugodt és tudom, minden rendben lesz. Tudom, hogy itt rajongani fognak értem.
- Vennünk kellene egy újat – mélázik el anyám.
- Kérlek ne, még mindig sebes a lábfejem ettől is – könyörgőn nézek rá, mert egyetlen kínszenvedés van ebben az egészben. Nem az, hogy tartanod kell a súlyod, nem az, hogy hajlékonynak kell maradnod, mégis edzettnek, még csak az sem, hogy napi több órát kell nyújtanod. Betörni az új cipőt. Na, az maga a kín.