Álnév: -
Kor: 26
Látszólagos kor: 20
Teremtő: -
Csoport: Ember
Foglalkozás: Front-end fejlesztő
Play by: Dylan Fosket

Látod, hogy nézek ki, nem? Hosszú hajam annyira szőke, hogy szinte fehérnek hat, bár nem koszos, mégis olyan hatást kelt, mintha vizes lenne, ahogy természetesen hullámos. Arcom kisfiús, kortalan, androgün. Sokszor néznek lánynak, vagy kisfiúnak, de egy pillantásomból is látszik, nem vagyok fiatal és lány sem.
Az ártatlanságomról ne is beszéljünk, az már régen nem létezik. A szemem szürkén villan rád, mindenki bolondulni szokott a benne bujkáló csillogásért. Nem is szoktam érteni, miért vannak annyira oda értem, hiszen jól nézek ki kívül, de belül közzel sem vagyok olyan, mint amilyennek hisznek. Elég lenne pár órát velem tölteni egy szobában és rájönnének. Na, de haladjunk tovább.
Ajkaim csábítóan csókolni valóak, sokan próbálkoztak már, férfiak és nők vegyesen és rengetegnek adtam is engedélyt, hogy birtokba vegyenek. De viszonzásra szinte senki nem tudott rávenni, talán csak egyvalaki igazán. Az a nő.

Mennyire tűnök ki a tömegből? Mennyire veszel észre, ha feltűnök, vagy ha ismét elkeveredem? Mennyire látsz engem? Talán elveszem az érzékelésed szélén vagy megjegyzel és az álmaidban kerülök elő újra? Meglátod, hogy más vagyok, vagy pontosan ugyanolyan vagyok neked, mint bárki más New Orleans forgatagában? Elgondolkozol, hogy nekem is vannak álmaim és vágyaim? Hogy pont ugyanolyan komplex, szerteágazó és valós életem van, mint neked? Látod a szomorúságot a szememben és a szorosan összezárt ajkaimat, a kifejező kezeimet és arcomat?
Mindent, amit el lehet rólam mondani, le lehet olvasni erről a kettőről, hiszen ezekkel tartom a világgal a kapcsolatot. A hang nem jelent számomra semmit, de a testbeszéd a mindenem. Ezért nem maradok le sokról, amikor nem hallok másokat, mert látom, ahogyan a testükkel beszélnek. Minden más, az öltözködés, a kinézet, a kor, a nem, a társadalmi réteg nekem mind másodlagos, de fontos kiegészítést ad a teljes képhez.
Nem vagyok beszédes, sem kézzel sem hanggal, de annál jobb megfigyelő és hallgatóság vagyok. Inkább bölcsen megtartom magamnak a véleményem, nem kürtölöm szét, mi is jár a fejemben. Visszafogottság jellemez, szinte félénkség, inkább kerülöm az embereket, ha lehet.

Olyan gyerekként élni, akit a saját szülei nem értenek meg, néha magánál a teljes életnél is nehezebb. A gyerekek kegyetlenek, a saját fajtájukkal még inkább. De nem volt olyan fájdalmas a gyermekkorom, mint másoknak, végül elkerültem olyan iskolába, ahol inkább izgalmas, mint furcsa volt, ahogyan beszéltem. Napról-napra többet értettek belőle és ezt szerették látni, én is egyre inkább értettem őket, megtanultam szájról olvasni. A szüleim is megtanultak jelelni velem, tehát a közös vacsora már nem kínszenvedés volt, mert nem tudtam megértetni magam.
Végülis érettségire már úgy éreztem, minden rendben van, ilyen a tökéletes élet, semmi sem romolhat el, az egyetem is megvan, ahova majd megyek, de már amúgy is kisebb zseninek számítottam az osztályomban. De ahogy az lenni szokott, nem maradt így.
Az a nyár és az azt követő év volt eddigi életem legsötétebb időszaka. Egy volánnál elaludt sofőr elég volt, hogy mindkét szülőmet elvegye tőlem örökre. A még élő nagyszüleim idősek voltak és külföldön éltek, nem tudtak befogadni és amúgy is nagykorú voltam, nem fogott kézen a társadalom, ezért hamarosan az utcán találtam magam. Úgy mentek el mellettem a nappalok és az éjjelek, hogy egyszer csak egy különösen hideg éjszaka után egy bordélyházban találtam magam. A lányok nem tudtak az utcán hagyni, miután rám találtak a fal tövében. Rengeteget köszönhetek nekik, nem csak egy ágyat az éjszakára, nem csak egy meleg étkezést, hanem egy új lehetőséget az életre.
Náluk maradhattam pár napot, de hamar rájöttem, hogy talán ez az egyetlen esélyem bármiféle lakhatással egybekötött munkára, ahonnan nem hajítanak ki, mert nem tudok rendesen beszélni. Különlegesség lettem a bordélyban, nem olyasmi, amire feltétlenül büszke vagyok, de sokkal emberségesebb volt, mint sok hely, ahol megfordultam és itt megtaláltam a helyem. Visszajáró vendégem volt több nő és férfi is, de egy kitűnt közülük, aki beszélgetett is velem, de nem hangosan tettük. Hosszú idő kellett hozzá, de bizalmába fogadott és bizalmamba fogadtam. Magával vitt, kivett a bordélyból, de ekkor már bármit megtettem volna érte, akármit is kér tőlem. Beíratott egyetemre, végig járhattam és minden igényét kielégítettem. Amikor három éve költözött, én mentem vele, mint hűséges kutyája. Ő vált a világom központjává, sosem hagynám el és sosem mondanék ellen neki, hiszen neki köszönhetem az életemet.