I don’t know whether I’m the hero or the victim of this tale.
But either way, shouldn’t I dominate it? I’m the one really telling it, after all.
HomeHome  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Chatbox
Oldalunk
Latest topics

Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Emptyby Hastur
2019-11-01, 11:18





Hónap posztolói

Share
 

 Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Jean Ulliel


Jean Ulliel


Hozzászólások száma :
87
Age :
165

Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Empty
TémanyitásTárgy: Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack   Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Empty2019-08-30, 12:23

18+
Violence & Gore



Ofelia & Jack @

Elértem az ösvény végét.
A levegő nyugodt, s én egy vadász vagyok. A vadászat vezetett el engem eme világ társadalmának peremére. Az évszakok váltakoznak, egyre mélyebbre süppesztve engem a sötétségbe, ahol ráleltem az igazságra. Az én megváltásom a vérben rejlik. Ezért sosem feledhetem a múltam, hogy legyen, aki a sötétségben megtisztítja ezt a nemzedéket is. A levegő nyugodt, s én egy vadász vagyok.
Hát vissza tértem ide. Oda, ahol minden kezdődött. London bűntől fekélyes utcáira. Lábaim ismét a szennyes-mocskos macskaköveket járják, pontosan mint közel kétszáz esztendeje. Suhanok köztük, az éjszakában s ők mit sem sejtenek. Nem tudják ki jár közöttük és azt sem, hogy ugyan olyan romlott ez a város, mint a viktoriánus fertő idején. Az emberek, a ruháik mások, ahogy a korok letűnnek s előre haladnak, úgy változik az öltözék. De van, ami változatlan marad. A szemek. Az arcok. A belső indíttatások. Érzem a bűzüket. A kéjnők émelyítő szagát. A testnedvek és kipárlás fanyarát a kívülről, halandó szemmel tökéletesnek tűnő testeken -  míg a függönyt le nem rántják.
Hát vissza tértem ide. A romlás melegágyába. Egy ártatlan nő csábított vissza, hogy eltáncolhassa nekem a nagyszínpadon a Hattyúk tavát. De ez sosem történt meg. A Hattyú Halálát járta csupán el, pengével a kezében, saját vérébe fulladva a fürdőkádban. Még búcsúlevelet is hagyott, hogy is ne tette volna? Eleget éltem már ahhoz, hogy tudjam, a nők így szokták az ilyesmit intézni. Szépen s elegánsan. Nappal csinálta, természetesen. Miattam, természetesen. Hiszen ki lenne képes elviselni azt a szörnyeteget, ami mindig is voltam? Hogy is hihettem egy percre is, hogy most majd más lesz. Hogy születhet olyan hajadon szépség, aki tiszta, mint a friss hó és még is képes szeretni egy kegyetlen sorozatgyilkost, aki esténként kurvákat mészárol különös brutalitással. De már vége, röpke pillanat volt csupán egy magamhoz hasonló, halhatatlan vérszopó szemében. Élem tovább kárhozott életem, mely cseppet sem egy reanimált tetemé csupán. Hiszen mi, vámpírok nem mászkáló holtak vagyunk, ahogyan azt a jónép s a többségünk véli. Én tudós ember vagyok, számomra ez egy percig sem volt kérdés. És minden egyes nappal közelebb kerülök eme furcsa lét megértéséhez. Most azonban nem ezért vagyok itt. Nem...koránt sem. Eljöttem - eljött az idő -, hogy felélesszem hamvaiból Hasfelmetsző Jack-et, a londoni rémtörténeteket, had okozzak némi fejtörést a 21.század jólététől bódult társadalmának. Munkámat ugyan sosem hagytam abba, de az árnyak között rejtőztem. Jelenleg azonban kedvem támadt újra játszadozni. Halovány, élettelen mosoly jelenik meg szám szegletébe. Orvos vagyok, megannyi szakvizsgát abszolváltam az idők során, állandóan képezve maga. Az innováció mindig is a passzióm volt. Így sem szakmám, sem hivatásom nem adtam fel egy percig sem.
Éjszakai műszak.
Senki sem kérdezősködik, ha te átvállalod az éjszakázást, örülnek neki, hogy is ne tennék? E mellett ebben az új században nemes egyszerűséggel elintézed annyival, hogy napközben a magánrendelődben dolgozol vagy egy másik klinikán, senkiben sem kelt gyanakvást, hiszen gyakori jelenség. És nekem is van magánpraxisom. Valójában azzal is rendelkeztem mindig is, most pedig megújítottam a papírokat. Mi sem egyszerűbb, mint saját magam unokájának vagy fiának adni ki magam. A hivatás apáról fiúra szállt. Nincsenek kérdések. A szabadság korában élünk. S ez nekem nagyon is megfelel! Sötétkék műtős ruhát viselek, egy tejfehér köpeny kíséretében, nyakamban fonendoszkóp. Arcom sápkóros, de a törzsgyökeres britek között ez hétköznapi jelenség, itt nem gyanakszanak vérivóra. Talán csak a Talamasca...had kapják fel ők is a fejüket! Tekintetem megnyerő, ahogy egy-egy mosolyt küldök a kollégák felé, amint elsuhanok mellettük. Szemeim feketét, akár a világűr. S ugyan olyan végtelenek és hidegek. Fürtjeim is kátrányfeketék, ahogy erős, obszidián borostám egyaránt. Halandó koromban már deresedett az állam, a magam közel négy évtizedével akkoriban már koros úriembernek számítottam. Manapság viszont ez is megváltozott. A modern ember szemében pont a fénykoromat élem. E mellett ahogy telnek az évszázadok, a testem egyre tökéletesedik, a morfogenezis folyamatosan zajlik. A szakállam és hajkoronám újra szénfekete, nyoma sincs finoman belé szőtt, fehér szálaknak. És ez csak egy változás a megannyi közül, amit magamon tapasztaltam a transzformációt követően. Az emberek többsége persze mit sem vesz észre. Túl sok a különös figura ezekben az időkben, én a magam vámpíri természetellenességével és szépségével alig keltek feltűnést. A kórház pedig nagy, megannyi nővér, ápoló és orvos rajzik minden felé. Bár most, az éjszaka leple alatt kissé megcsappant a létszámuk, így sem kihalt az épület, csak éppen alszik. Az orvosok többsége egy kanapén vagy betegágyon hever, amíg egy esethez fel nem zavarják. Csak a szorgos nővérkék végzik dolgukat asztali lámpák pislákoló, salétromsárga fényénél. Ennyi izgalom pedig kell. Hiszen ma éjjel ismét vadász vagyok. Pár napja szemeltem ki az újdonsült áldozatom. Egy szőke szépséget. Fiatal, hamvas bőr, rózsás ajkak. Mint egy átlagos egyetemista manapság, a húszas évei elején járhat. Bementem hozzá, mint bármelyik másik betegemhez. És akkor a varázs gépezete működésbe lépett. Sok embert bűvöl el menten egy vámpír látványa, a szajhák sem kivételek. De ők menten le is buktatják magukat, megkönnyítve a munkám. Nem bírnak ugyanis magukkal, ez a kislány sem bírt. Finoman közelebb húzódott hozzám, az alsó ajkába harapva, mint egy ösztönösen, ócska vérétől hajtva. A pupillája kitágult, az orcája kipirult és megemelkedett a pulzusa. Egész lénye árulkodott nekem, még csak szavakba sem kellett öntenie sóhajait, hiszen én egy vadász vagyok. Megérintette a mellkasom és az arcomba suttogta, lábujjhegyen csipenkedve termetem okán, piszkos kis ajánlatát. Elárulta, hogy prostituált, de nekem "hálából" ingyen és bér mentve felajánlja szolgálatait. Kérjek bármit, megadja. Olyan dolgokat is, amit másnak nem engedne. Amit rendes lányok pedig nekem nem engednének. Akár itt, helyben is.  Milyen kár érte...olyan tündéri arc, talán sokra vihette volna. De késő bánat. Ma este vérrel pecsételem meg az éjszakai pillangó sorsát. Belépek hozzá, csendesen, akár a szellem. Ő kábultan ébredezik, megörül, ahogy a félhomályban megismeri az arcom. Lelkes bujasággal szólít meg és már le is kapja a kórházi ruhácskát, amit rá adtak, mire oda lépek az ágyhoz. Azon nyomban átkarol és megcsókol. A vágytól felhevült teste szorosan simul hozzám, apró, kemény keblei még a levegőt is kiszorítanák testemből, már ha volna szükségem respirációra az életben maradáshoz...Bimbói pedig dárdaként szúrják mellkasom, de nem ez az, ami leginkább zavar. Más körülmények között még értékelném is, de nem egy ilyen cafkától... Semmit sem gyűlölök jobban, mint ha egy kurva szájon merészel csókolni. Nem is bírok magammal, azonnal alhasba szúrom, pontosan a méhe közepét találom el, oda se kell néznem, minek? Ha már így alakult, szabad kezemmel a fejét a sajátomhoz szorítom, hogy ne sikolthasson. Ő persze rúgkapálni kezd, de ezzel csak önként marcangolja saját belső szerveit, ahogy a szikém táncoltatja nevetséges túlélési ösztönével űzve magát közelebb a halálhoz. Felrántom a pengét, egészen a szegycsontjáig. Érzem, ahogy a forró belei kibuggyannak és rám folynak. Egyetlen rántással az ágyhoz vágom és vámpíri gyorsaságom révén, be is fogom a mocskos kis száját a jobb kezemmel, hogy a bal tovább dolgozhasson. Tekintete eszelős, páni félelmet tükröz. Jól ismerem ezt a nézést. Nem leszek a halál kegyes angyala, had szenvedjen!
- Csst, ne verd fel az egész kórházat.
Suttogom neki sötéten, jeges leheletem legyezi tüzes arcát s még mielőtt csakhamar elvérezne, még elárulom, miért is érte őt eme zord halál. Azt akarom ugyanis, hogy tudják. Nem ők az "áldozatok". A bűneikért fizetnek.
- Rossz dokit szemeltél ki magadnak, drágám, magát Hasfelmetsző Jack-et. Az apukád nem mondta, hogy ne kurválkodjál? Látod, látod, így jár az, aki ringyó lesz. Nincs menekvés a pengém elől...
Egyetlen hangszínnel suttogom ezt a fülébe és ahogy eltávolodom az arcától - továbbra is háttal az ajtónak -, kivillantom tűhegyes szemfogaim. Amint ez megtörténik, valami megváltozik a lány vonásaiban. Látom az eltorzuló arc utolsó haláltusájában, hogy nem kell többet mondanom. A beteges holdfényben ugyanis tökéletesen látja s megérti, mi is vagyok és így azt is, hogy nem hazudok. Forró könnyek kezdenek patakzani az a fülei mellett, de szeme sem rebben. Nem a fájdalom vagy az elmúlás könnyei ezek, hanem az elemi felismerésé és őszinte beismerésé. Önmagát siratja. Azt, aki lehetett volna és azt a kegyetlen, de még is igazságos ítéletet, amiben osztályrésze lett. Kizárólag magának köszönheti, a saját döntései vezettek el ide. S ezt pontosan tudja. Megértette, az utolsó fennkölt pillanatban, még mielőtt az agya bódulatba nem borította, hogy így könnyítse meg neki a kínhalált. Dús vére immáron folyik le az ágyról, kövér folyamban, a szíve lelkesen pumpálja - a sebeken kifelé a testéből. Egy pillanat csupán, és ő már az ördöggel vacsorázik. Az én munkám azonban még nem ért a végéhez. A szikém, hűséges társam tovább dolgozik, hogy elvegye a meg nem érdemelt szerveket, melyeket ez a szuka megszentségtelenített.

Vissza az elejére Go down
Ofelia di Emilia-Romagna


Ofelia di Emilia-Romagna


Hozzászólások száma :
4
Age :
252

Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack   Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Empty2019-09-12, 12:58



Jack & Ofelia
Dolores Haze nővér önkéntes éjszakás ápolóként járta a kórtermeket a londoni Lewisham kerületének egyetemi kórházában, és csöndes odaadással ellenőrizte a betegágyakat. Ez volt az első alkalma ebben a kórházban, önkéntesként ugyanis megtehette, hogy oda ment dolgozni, ahol épp a legnagyobb szükség volt segítségre, s ezúttal is ez okból érkezett a King’s College testvérintézményének épületébe, azon belül is a gyermek-osztályra.
Lapos talpú, kényelmes papucsában lépdelt végig a homályos fényű folyosókon kis kocsit tolva maga előtt, fehér vászonnadrágot és rövidujjú tunikát viselt, hollófekete haját pedig sokásához híven szoros kontyba kötötte. Így járt végig az osztályon, a kórtermekbe lépve pedig nem kapcsolt lámpát - nem is volt rá szüksége, hisz ő az emberekkel ellentétben kiválóan látott vaksötétben is, de ami fontosabb, semmiképp sem akarta felébreszteni a betegeket, akik nagy nehezen elaludtak a kórházi ágyakon. Bármilyen nesztelenül is tette azonban a dolgát, így is előfordult, hogy egy-két gyerek éppen akkor tért magához álmából vagy rémálmából, s amint ez a tény Ofelia számára is bizonyosságot nyert, megnyugtató mosollyal fordult a bódult és/vagy rémült fiatal felé, hogy aztán az ágya szélére telepedjen óvatosan. Amennyiben pedig a gyerek nem érte volna be az ápolónő gondoskodó kezének érintésével a homlokán és az arcán, Ofelia addig duruzsolt neki teljesen hétköznapi és kellemesen unalmas dolgokról, míg újra le nem hunyta a szemeit.
Volt olyan gyerek is, aki elpityeredve karolta át derekát és tett meg mindent azért, hogy elbújjon az ápoló fehér tunikájának redő közé, Ofelia pedig egy anya gyengéd mozdulataival simított a hátára és ölelte magához, lágyan cirógatva a kócos kobak hajtincseit. Öt gyereket nevelt fel még halandó korában, és már számát se tudta azoknak, akikkel az elmúlt két évszázad során hozta össze a sors, de bármelyiknek is volt rá szüksége, egyiküktől sem sajnálta a szülői gondoskodást, hiába nem volt semmilyen rokoni kapcsolat közte és a gyerekek között. Ettől a jó szokásától pedig a jelenben sem tért el.
Így tehát nem volt meglepő, hogy meglehetősen lassan ért végig a gyermek-osztály folyosójáról nyíló kórtermeken, de nem is akarta elsietni a ténykedést. Körülbelül hajnali háromnegyed kettő lehetett, mire kikanyarodott az osztályról, hogy a közeli nővérszobába térjen be másfajta gyógyszerekért, egyúttal pedig előkészítse a dobozokat a begyűjteni készült vérminták részére, de nem jutott el a helyiségig. Megérezte ugyanis valaminek a jelenlétét az épületben - valami szuroksötét, jéghideg és egyáltalán nem emberi lényét, valahol az épületben. Körülnézett, de mivel már az éjszakás takarítót sem látta a folyosón, így a kocsit a nővérszoba ajtaja mellett félreállítva hagyta, ő maga pedig nesztelenül és sebesen osont az érzés irányába, mely úgy vonzotta, akár a mágnes az iránytű hegyét.
Két szinttel lejjebb és néhány kanyarral odébb pedig megcsapta az orrát a vérszag. Friss, forró vér illata, mely bódítón áramlott felé, s akkor is megtalálta volna a forrását, ha nem lett volna az az erő, ami szinte magához szólította - de cseppet sem meglepő módon a kettő egy irányból érkezett. Ofelia abban reménykedett, hogy ebből a távolságból egy ember még talán nem érzi meg a szagot, és lesz pár perce rá, hogy halandók jelenléte nélkül nézzen szembe a támadóval.
Minek okán biztos volt benne, hogy nem baleset történt. Tény és való, egy kórházban a legritkább esetben lett volna meglepő, hogy ilyen erővel tört rá és kísértette meg a vér illata, és talán más esetben nem is kerítette volna a hatalmába semmilyen balsejtelem emiatt - már a kórházi vészhelyzeteket kísérő aggodalmon kívül - de a nem emberi lény felbukkanása miatt érezte, hogy ezúttal szó sincs semmilyen balesetről. Aztán ahogy az egyik kórterem csukott ajtajának közelébe ért, meg is hallotta az iszonyatot.
Suttogott csak, hátborzongatóan egyszínű hangon, mint maga a Halál, s még Ofeliának is erősen figyelnie kellett, hogy megértse az elmormolt szavakat, melyek monoton búgása rendíthetetlen aláfestő tónusa volt egy szenvedő áldozat elfojtott nyögéseiból és zokogásából kibontakozó, groteszk áriának a haldoklás szimfóniájában. Ofelia pedig ekkor megértette, hogy elkésett.
Mégis, hiába tudta, hogy már semmit sem tehet a meggyilkolt lányért, nem volt hajlandó eltűrni, hogy ez a lény, aki magát Hasfelmetsző Jacknek nevezte, következmények nélkül sétálhasson el gyilkossága helyszínéről. Egyetlen hang nélkül, észrevétlenül suhant be a szobába, s halandó szemnek úgy tűnt volna, mintha az ajtót ki se nyitották és be se csukták volna közben.
A tömény vérszag egyszerre ébresztett benne vágyat és undort, a padlón a sötét vérben tocsogó, egymásba csavarodó zsigerek és az ágyon fekvő, ezüstös holdfényben derengő halott tetemének látványa azonban semmi mást nem váltott ki belőle, csupán haragot és megvetést.
A következő pillanatban pedig - annak teljes tudatában, hogy a sötéthajú, bemocskolt orvosi köpenyt viselő férfi is észrevette már az ő jelenlétét - a gyilkos mellett termett, majd annak szikét tartó, s azzal tántoríthatatlanul dolgozó kezének csuklójára fogott határozottan.
Nem szólt egy szót sem, ahogy a férfira tekintett, miután megállította a mozdulatban. Ofelia alacsonyabb volt nála, sokkal alacsonyabb, fel kellett szegnie fejét, hogy a férfi szemébe tudjon nézni, de nem mozdult akkor sem, amikor meglátta a gyilkos lélektükreiben kavargó, szinte kozmikus sötétséget, és már majdhogynem érezte a csontig hatoló fagyot áradni belőlük. Állta a fekete íriszek pillantását, és egy másodpercre sem nézett félre - az ő tintafekete szemeiben pedig a harag, akár egy fékevesztett, mennydörgő viharban tomboló, sötét óceán egekig felcsapó, tajtékos hullámai, úgy örvénylett.
Ebből a haragból azonban semmi nem látszott a márványszoborszerű arcon, melynek egyetlen izma sem rándult, ahogy a férfi csuklóján se lett sem erősebb, sem lágyabb a szorítása. Azért tartotta, hogy ne tudja befejezni a lány méhének kivágását.
- ...Miért ölted meg? - szólalt meg végül egy egész, néma örökkévalóságnak tűnő néhány szívdobbanásnyi idő elteltével. Hangja halk volt és lágy, emberi füllel alig hallható, de meg nem remegett egy pillanatra se, a vele szemben álló férfi pedig minden szavát érthette, s kihallhatta kérdéséből a határozottságot, a számonkérést - és valami különös, őszinte kíváncsisággal vegyes sajnálatnak is beillő dallamot, amit Ofelia minden igyekezete ellenére képtelen volt száműzni hangjából.

954 szómusic
Vissza az elejére Go down
Jean Ulliel


Jean Ulliel


Hozzászólások száma :
87
Age :
165

Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack   Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Empty2019-10-30, 13:36



Ofelia & Jack @

"Bizony vannak vérszomjas fenevadak, vannak vámpírok, kísértetek, s élnek a puszták titokzatos rémei. A szörnyek halhatatlanok."

- Stephen King

Eleven lidércnyomásként görnyedek a fiatal nő vergődő-vonagló danse macabre-jét járó, vészesen haldokló porhüvelye fölé. Iszom a halálát, az elmúlás rapszódiáját, ahogy kiömlő vérének karmazsin illata visszataszító bűzzé korcsosul valahol elmém sötét tekervényei között. Közel hajolok. Egyre közelebb s közelebb a szinte még gyermeki vonásokat őrző archoz. Érezheti, ahogy ábrázatom jeges hűvösséget áraszt - akár a halál maga. Felfalom, noha nem ajkaimmal s vérivói fogaimmal, sokkal inkább lelketlen, olajfekete, meredt szemeimmel.
- Ha a pokolban találkozol a társaiddal, mond meg nekik, hogy sose mentem el s nem is fogok. Jack üdvözletét küldi.
Suttogom ugyan azzal a színtelen, ízetlen baritonnal, amint láttatni engedem groteszk módon meghosszabbodott szemfogaimat. Éppen ennyi időm maradt, az artériák mindössze néhány perc alatt kihányták a maradék életet a fiatal testből, egyenesen a kórház mocskos kövére és a betegágyra, mely szivacsként szívja magába ebben a pillanatban is. A szemek elszürkülnek, a halál fátyla telepszik íriszeire s én csendben dolgozom mindezt végig nézve. A jól megérdemelt büntetés. Nem fog el rosszullét, szégyen, megbánás - semmi. Olvastam a regénysorozatot, melyet talán nincs is olyan halandó vagy halhatatlan, aki ne ismerne...Lestat krónikáit. Melyben oly sok vérszopó, élükön társával, Louis-val, akit úgy gyötört a gyilkolás. Én nem vagyok olyan, mint "ők". Nem gyűlölöm magam, a természetem. Én...erre születtem. Így nyugodt szívvel, rutinosan s precízen végzem mesterművemet, mikor hirtelen megérzem egy másik vámpír jelenlétét. A kezem már az előtt - vagy éppen abban a pillanatban - megáll, ahogy ez a kissé kései felismerés rám tör s ő megragadja csuklómat. Hiba. Súlyos hiba. Nem szabadott volna ennyire könnyelműen átadnom magam a hazai terep csábításának. Figyelmetlen lettem és minden figyelmemet lekötötte az áldozatom s az egész procedúra. Engem sosem kaptak el, nem véletlenül. Rajta sem kaptak, a teremtőmet leszámítva. És ezt a hölgyet itt, mellettem.
Fájdalmasan lassan fordítom arcomat az övé irányába. Le pillantok rá, azonnal elkapva füst fekete tekintetét. Rezzenéstelenül meredek rá. Szivárványhártyám olyannyira fekete, hogy még egy upirnak is mélyen kell a szemeimbe merednie, hogy az éhesen tátongó szembogártól el tudja különíteni. Fekete, fekete, fekete. Ugyan olyan végtelenül feketék fürtjeim, íriszeim, borostám, így köpenyemhez hasonlóan patyolat szín bőrömmel éles kontrasztot alkot megjelenésem, akár egy fekete-fehér film a múlt századból. De én színt vittem ebbe a monokróm világba, élénkvörössel élénkítve azt. Hosszan nézek a nő szemeibe. Bőven van ideje megállapítani, hogy nem elég emberiek a vonásaim. Az arcom nem pirult ki friss, ma esti táplálkozástól, halotti, mint természetes valójában. Márványszerűvé kezd válni, hiszen az évszázadok már csiszolják, azonban még nem teljesen szobor-szerű, hiszen a milleniumok még távol vannak tőlem. Bár már nem is oly elevenek, mint egy ifjú vérszopóé. Ahogyan én is pontosan látom az ő arcának finom, délies vonásait. Az egészséges pírt kiülni orcájára, ha ivott, vagy a pőrén fehérlő járomcsontokat, ha nem. Klasszikus latinos, reneszánsz szépség, bár jómagam sosem voltam a művészet embere. Mindig is inkább a tudomány vonzott. Valószínűleg ez a másik oka, hogy sosem leszek egy hullámhosszon a Vámpírkrónikák művészlelkeivel s nem is vágyom merengő, filozofikus, mázolgató tagjaikra. Ez a vámpír azonban nővér ruhát visel. Egészségügyi dolgozó tehát, mint jómagam. Azaz...a realitás talaján jár s nem művészetekbe menekülve sírdogál egy sarokban, ahogy a fajtánk tagjainak többsége. S ez felkelti az érdeklődésemet személye iránt.
A karom még mindig a levegőben áll, akár egy szobrász mesterien megmunkált alkotása. Ugyan olyan keményen, határozottan. Még sem érezhet pókháló-szerű ujjai alatt erőszakos feszülést. Nem akarom kirángatni magam szorításából, sem fölébe kerekedni oly állatiasan, ahogy a köztudat azt tőlem várná. E helyett, némi hallgatás után szóba elegyedek vele, fittyet hányva a kórházban tartózkodó többi emberre. Nem jelenthetnek fenyegetést számomra.
- Mert megérdemelte.
Oly nyers tapintatlansággal közlöm ezt a másikkal, hogy az az én időmben közfelháborodást keltett volna. Vagy legalább is hüledezést. Engem azonban sosem érdekelt, mit gondolnak rólam mások. Hogy hogyan ítélnek meg. Haragszom, hogy nem értik a munkásságom, hogy korlátoltak tudatlanságuk révén - nem több, nem kevesebb. Így látom azt is, ami a vámpírnő szemeiben tükröződik. A határozottságot, a számon kérést és, nos, a kíváncsiságot, még ha szánalommal próbálja is leplezni. Igen. Ilyen az emberi természet, mi sem vagyunk különbek, hiszen mi is emberek vagyunk, bár ennek a "fajtánk" többnyire nincsen tudatában. Többet kéne az elméjüket tudományos irományokkal pallérozniuk, mintsem szépirodalommal. Akkor tudnák, amit én tudok. Látnák, amit én látok.
- Nem látod?
Kérdezem mély, még is valahol csábítóan dallamos hangomon, mely egészen másként cseng, mint ahogy a szajhával szemben. Leengedem balom, mely a szikét markolja. Testem mellett kövér cseppekben zuhan alá a "fertőző" vére, míg jobbommal a tetemre hívás színterét mutatom neki. Az ifjan lett halott dög módjára hever az ágyon, tagjai cédán szétvetve, apró s formás keblei az égnek meredezve, vértől szennyezve. Várok egy kicsit, megszólal-e a lány. Noha nem a tetem, természetesen, hanem az, amelyik mellettem áll, alig súrolva vállam vonalát. Azt gondolhatnák, én szaggattam le a ruháit. A történészek és nevetséges kriminálpszichológusok mind hasonló badarságokról képzelegnek személyemet illetően - az élénk fantázia mintapéldája -, mi szerint szexuális ragadozó volnék és így tovább. Ennél tévesebb úton nem is járhatnának, a balgák. Szóval, kiegészítem a kérdésemet.
- Nem én vetkőztettem le.
Fűzöm hozzá s ez már sejtethet egy s mást. Az ismeretlen s váratlanul érkező vámpírról leszegem tekintetem az áldozatomra. Önuralmam talán meglepő, szemem se rebben a sok "elpocsékolt" vér láttán, hiába nem táplálkoztam ezen az éjszakán.
- Szinte még gyermek volt, még is, lám-lám, romlott...
Tévedés ne essék, nem sajnálom a leányt. Ahogy azzal is tisztában vagyunk mindketten, hogy az általunk is ismert, letűnt korokban egy ilyen korú nő már bőven asszonyi korban volt. Hiszen amint alkalmas lett egy lány a feleség feladatának ellátására, azaz biológiailag éretté vált, így - elméletileg - alkalmas lett az utódok kihordására, férjhez adták. Mit sem törődve azzal, hogy az első vérzés esetleg mindössze tíz éves korában sújtotta a kislányt. Persze, ma már tudjuk, hogy ilyenkor még cseppet sem biztos, hogy a szervezet fel van készülve egy magzat kihordására, ahogy mentálisan sincs készen még egy gyerek, hogy anya legyen...de ez a tudás is megmarad a természettudományokban érdekelt személyeknek.
Egyelőre várok, szeretném tudni, ugyan azt látja-e a holttest láttán, mint én. Ha már így rajta kapott...még ha valami mélyen viszolyog is bennem ennek tényétől, a végletekig titkolva kilétem. Hiszen nincs életben egyetlen lény sem, aki ismerné a Hasfelmetsző arcát.
Kivéve őt.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Empty
TémanyitásTárgy: Re: Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack   Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack Empty

Vissza az elejére Go down
 

Bloodstained Butterfly ~°~ Ofelia & Jack

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: London :: Belváros-