I don’t know whether I’m the hero or the victim of this tale.
But either way, shouldn’t I dominate it? I’m the one really telling it, after all.
KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Chatbox
Oldalunk
Legutóbbi témák
Párizs Emptyby Andor Lugosi
2022-09-13, 15:50

Párizs Emptyby Seth
2022-03-11, 21:25

Párizs Emptyby Seth
2022-03-06, 19:51

Párizs Emptyby Wilhelmina Blackburn
2021-12-17, 12:00

Párizs Emptyby Lestat de Lioncourt
2021-12-12, 17:14

Párizs Emptyby Lestat de Lioncourt
2021-12-12, 14:14

Hónap posztolói

Megosztás
 

 Párizs

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
René Ulliel


René Ulliel


Hozzászólások száma :
12
Age :
28
Tartózkodási hely :
Párizs

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Párizs   Párizs Empty2017-08-31, 19:16


Valda


Kinézet:Párizs 731tumblr_mfs0gxgR3E1qg22

*Ez a nap is olyan jól kezdődött. Ki mással, mint az én drága Valdámmal és mosolyával? Szeretek a mosolyára ébredni. Hogy felém hajol, a haja az arcomba lóg, bár sajnálatomra nincs közös ágyunk, de a szobánk ugyan az, mint gyerekkorunkban. A szüleink felajánlották a külön szobát, de Valda fakadt ki elsőnek és véres sértésnek vette. Szóval, ott állt felettem és az arcomba hajolt, egy puszival ébresztett. És nem volt annál szebb látvány sosem...a nap fénypontja, minden egyes hétköznap és ünnepnapokon egyaránt. Mozgalmas napnak igérkezett a mai: a közelgő 22. születésnapi bulinkat mentünk leszervezni a városba. Minden évben macera, de imádjuk. És én pedig őt imádom...egyre nehezebb visszafogni magam, eltitkolni előle, aki mindent tud rólam, aki a másik felem...néha, ha rá nézek, úgy érzem tudja. Mindig is tudta. De sose mondja ki. Lehet, hogy az egész csak az én fantáziámban létezik. Neki bármit elmondhatok...még is, erre a vallomásra képtelen vagyok! A társadalmi normák, szabályok...úgy teszek, mintha ezeket magasról letojnám, de a valóságban rettegek. Mit gondolnának a szüleink? A társadalom? És ami a legfontosabb: Mit gondolna Valda? Lehet, hogy össze törne benne valami és már semmi sem volna olyan, mint régen! Ezt nem kockáztathatom! Abba bele pusztulnék. Ha szenvedni látnám vagy elfordulni tőlem. Ha látja rajtam, ha érzi rajtam a különös vonzalmamat, talán ezért nem említi meg. Védjük a mi kis szent világunkat, mi oly tökéletes így, ahogy van. Erre gondolok. Újra és újra ezek járnak a fejemben. Már jó régóta. Megszállottság, nem vitás. Erre gondoltam, mikor ma reggel felébresztett édes álmaimbó, mik csak róla szólnak és amelyekben úgy szerethetem őt, ahogyan a valóságban sosem.

És ugyan ez járt a fejemben akkor is, mikor megtörtént.

Nyári este volt, augusztus utolsó napja. A nap még a fekete éjszakában is perzselt, hőt okádtak a felhevült macskakövek. Éppen ezért csak egy fekete nadrágot és mellényt viseltem, na meg a tetoválásaimat, melyek egész testemet behálózzák. Egy kis párizsi mellékutcában igyekeztünk haza a hugommal. A járda lejtett, a házak nagyon fölénk magasodtak és csak pár utcalámpa volt, azok is pislákoltak, így szinte elnyelt minket az éjszaka. Nevetgéltünk, jól szórakoztunk egymás társaságában, mint mindig. Ó, ha tudta volna mi jár a fejemben! Hogy őt habzsolom gondolataimban. De még így is kiszúrtam az alakot az utca másik felén,
nem messze tőlünk. Éppe felnézett a csukjája alól, egyenesen rám:

Párizs Tumblr_oaxnuqG0HW1radq2oo6_500

Azthiszem éreztem valamit. Hogy valami nincs rendben azzal a fószerral...a szemei mintha sárgák lettek volna. Biztosan csak kontaklencse, nyugtattam magam. Eltépem a tekintetemet a férfiról és az én szépséges Valdámra nézek ismét, újra vele nevettem.
Bár ne tettem volna!
Közeledtünk és ő várt. Nem sietett sehová. Csak állt ott...és egyenesen meredt rám, követve a mozgásunkat az ő irányába. De már késő volt. Túl késő. Olyan gyorsan történt minden! Nem is tudom, micsoda pontosan! Láttam...de az lehetetlen! Hirtelen elénkbe termett! A kapucnyi kissé hátra csúszott az arcából és én láttam...azt a tekintetet: Egy ember nem így néz! De nem csak azt. Bár ne láttam volna! Bizonyára csak a sokk okozta! Vagy csupán kellék! Hiszen manapság bárki vehet a neten semmi pénzért vámpírfogakat! A Halloween viszont még nem most van, nagyon nem...Még is, akkor mit láttam? A kortalan férfi száját akkorára tátotta, mint egy szörnyeteg, mintha nem volnának izmai, inai, bőre, ami vissza tartsa ettől a torz mozdulattól! És az a vicsor...:

Párizs Tumblr_ocqedrNzY51u0vrrgo1_500

Hogy mi történt ezt követően, nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy fekszek a poros utcán, vaksötét van és bámulom a csillagtalan, koromfekete eget. Pislogok. Rettentően furcsán érzem magam. Furcsa, hogy látok...olyan sötét van, még is, mintha valamiféle "alap" megvilágítás lenne. Amint ezen filozofálok kábultan, elfanyarodik az arcom. Undorító! Ez a kifejezés hasít az agyamba. Valami van a számban! Nyammogok rajta, ízlelgetem, mi a fene lehet?! Talán ettem vagy ittam valamint az elmúlt pár percben és nem emékszem rá?! Biztosan valami pocsék jégkását sikerült csak beszerezni a sarkon, "az lehet, más semmi sem"! Uh, utálatos íze van és még meleg is...eh...fel kell kászálódnom ahhoz, hogy kiköpdössem a maradékot. Rendkívül nehezemre esik megmozdulni. Oldalamra fordulok és felkönyökölök valahogy balomra, kiköpdösve azt a sötét lóhúgyot, amit nem is tudom miért vettem meg, nem is emlékszem rá, hogy szomjas lettem volna. Az a férfi! Hirtelen körbe pillantok, de sehol senki. Beképzeltem volna pusztán az egészet? Csak egy Whisky-t ittam a városban, huh. Hirtelen a zsebemhez nyúlok, előkapom a tárcám, de egy cent se hiányzik belőle. Mi a...? Az a pasas, biztos itt volt, leütött! Talán megzavarták és elmenekült...Mi...ez? Hangos. Nagyon hangos. A szivem? Az kalapál így? Vagy ezt is csak behaluzom, mert az a seggfej, aki a frászt hozta rám, leütött. De legalább nem az én édes hugocskámra fájt a foga...jól emlékszem, a szemembe nézett, el se vette a pillantását. Most, hogy felkönyököltem, látom, hogy Valda is ott fekszik a földön, mellettem. Meg kéne nyugodnom. Még is, a szívem olyan hevesen ver, mint még soha. És az az érzés...Istenem! Lassú, remegő jobbomból kiesik a tárca és a torkomhoz kezd közelíteni.
Szomjúság.
Szomjazom.
Szomjazom!

Görcsösen megfeszülnek ujjaim, szinte fojtogatom magam fél kézzel. Érzem a kemény ádámcsutkámat a tenyerembe fúródni. Nyirkos. Valami nyirkos van a nyakamon. Biztos az üdítő ömlött rám. Mit meg nem adnék most azért a pocsék löttyért! Kaparni kezdem jobbommal a torkomat. Egyre erősebben. Nem érzem, hogy felsebzem a bőrt a tetovált nyakamon. Görnyedek. Ajkamról csepeg valami. Nem nyál...ahhoz túl sötét. Vörös.Hirtelen olyan erős kínt érzek, hogy azt hiszem, meghalok. Itt döglök meg egy mocskos sikátorban! Nem-lehet...Valda! Nem hagyhatom magára! Bármit kevert is az az átkozott a poharamba....! Mászni kezdek a hozzám karnyújtásnyira fekvő mindenemhez. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg azt a pár centit megteszem felé. És akkor...jóságos ég! Annyira...kívánom! Még sose égetett ennyire a vágy, soha! Zihálni kezdek. Azthiszem sírni is, valami folyik lefelé az arcomon. Annyira kívánom! Annyira! Le akarom tépni a ruháját! Igen...csókolni, csókolni, harapni! Abban a pillanatban a torka felé vetettem volna magam, annyira gusztusos! Akkor láttam meg: A nyaka jobb oldala vérben úszik.
Sokkot kapok.
Topázkék szemeim elkerekednek és csak bámulok rá. Már nem vagyok szomjas, nem fáj vagy viszket semmi. Csak ő van. Újra és még inkább. Nem tudom meddig tart ez a sokkos állapot, de ahogy képes vagyok mozdulni, ügyetlenül próbálom kitapogatni a pulzusát a nyakán, ahogy a filmekben láttam, de az ujjaim remegnek és csúsznak a véres nyakán. Kezdek pánikba esni! Biztos csak bénázok és azért nem találom, bizonyára nem is olyan egyszerű az, mint a filmekben!*
- Valda, Valda!
*szólogatom az ikremet, aki teljesen úgy fekszik elterülve az utca kövén, mint egy halott. Gyönyörű halott. Az én Opheliám, csak ő nem a folyóban sodródik, hanem a macskakövek tengerében....Nem! Ki kell ezt vernem a fejemből! NEM lehet halott, NEM és kész! Felülök és felkapom őt, felültetem, ahogy magamhoz ragadom törékeny felső testét. Olyan erősen ölelem, amennyire csak bírom! Ringatom őt, az én húgomat, szerelmemet*
- Nem hagyhatsz itt....! Nem tudok nélküled élni...! Valda...! Szeretlek!
*ráz a gyász, a könnyek. De immáron nem létezik semmi számomra, lassú, szenvedélyes haldoklásba kezdek nélküle*



Vissza az elejére Go down
Valda H. Ulliel


Valda H. Ulliel


Hozzászólások száma :
11
Age :
28
Tartózkodási hely :
Az éjben

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty2017-09-03, 22:01



René & Valda

Nem tudok aludni, és tök korán kipattant a szemem már, de még nem keltem fel, hátha vissza szundikálok de nem. Szenvedek, és úgy döntök hogy nem akarok egyedül szenvedni, átmászom René ágyára, és mellé telepszem. Előrehajolva rázom meg finoman a vállainál fogva, ahogy az összes kék-lila hajam az arcába hullik. Elmosolyodom ahogy kinyitja a szemét.
- Renééééé, Renéééééé. Nem tudok aludni, és megígérted hogy sütsz nekem olyan isteni omlettet - meresztek rá nagy cuki cica szemeket és fel sem kelek mellőle, amíg ő meg nem moccan. Ez a közös szobánk, fele az enyém, fele az övé de nem látszik meg, mert közel azonos az ízlésünk és amikor anyáék külön akartak minket választani, irdatlan hisztit rendeztem, így inkább nem feszegetik a témát. Jól is teszik, jól van így hogy Renével alszom együtt, csak így alszok nyugodtan.
Legszívesebben persze mellette aludnék, de akkor biztosan nem bírnék magammal, és azt meg nem kellene, mert hát René tuti kiborulna, és mekkora botrány lenne ebből istenem, bele se akarok gondolni! Pedig szeretem Renét, és nem is kell más férfi az életembe, de ezt nem mondhatom meg neki csak így, mégis hogy venné ki az magát.

Estére jár már az idő, amikor hazafelé indulunk a városból, mert egész nap a közeledő születésnapunkat szerveztük, és hogy mit hol szeretnénk, és úgy döntöttünk átvágunk a sikátoron hogy a körúton fogjunk egy taxit ami hazavisz. Lévén nyugodtan megtehetjük, nem kell gyalogolnunk ha nem akarunk, bár szeretek andalogni René mellett szó se róla, de ma azért eléggé elfárasztott a sok pörgés, és elég egyszerűen öltöztem fel. Combközépig érő fekete-piros mintás szoknyát vettem, harisnyával és enyhén magasított talpú kényelmes cipővel és egy szaggatott fekete toppal, ami alól kisejlik szintén fekete Victoria Secret-es melltartóm is. Nem is igazán néztem körül, de azért észrevettem egy furcsa alakot a sikátor végén, de nem tudnám megmagyarázni mit érzek benne furcsának. Olyan... nem természetes, de mivel nem moccant felénk, mi sem álltunk meg, egyszerűen el akartam haladni mellette ha odaérünk, de aztán nem volt ott. Egyszerűen eltűnt egy szempillantás alatt és megzavarodva hőköltem hátra ahogy előttünk bukkant fel. Mégis mi ez?! Hogyan?!
Felkiáltanék ha tudnék, de addigra René össze esik mellettem, és ez a kreatúra az én nyakam szorítja. Ijesztő, és nem emberi, embernek nem lehet ilyen foga. Vámpírfoga. Elég filmet néztem hozzá hogy tudjam, és nevetni lenne kedvem hogy még nincs halloween, de érzem a fájdalmat és a torkomra forr a nevetés, ahogy lassan felismerem. Ez itt nem játék, és ez a fazon... ez a fazon egyáltalán nem tréfál, tényleg meg akar ölni. Kétségbeesetten kapaszkodnék a kezébe hogy engedjen el, de én engedem el őt, ahogy gyengülök. Az erő kiszáll belőlem, és megrogynak a lábaim, és csak egy nyösszenés telik tőlem, ahogy lassan elenged és sötét örvény ragad magába, és nem marad semmi, csak egy félig kibuggyant könnycsepp.
~ René...~

Meghaltam? Nem haltam meg? Fogalmam sincs mi történik, sötétség vesz körül, de hallok! Mindenfélét hallok magam körül. Vad robajlás, talá negy autó vagy motor robog el itt, és René! Hol van René?! Miért nem látok semmit?! Pánikba esek, de ekkor a testem mintha felemelkedne, és meghallom azt a hangot. Azt a szívemnek oly kedves hangot, ahogy keservesen engem szólongat. Válaszolni akarok neki, elmondani hogy élek még, és nem haltam meg. Tényleg nem? Nem tudom. Nagy nehezen kinyitom a szemeim, és enyhe szívrohamot kapok. Kapnék de... nem ver. A szívem... nem ver a szívem! Ellenben élénken látok mindent, jelenleg René nyakát, de még a szőrszálak kósza korvonalait is. Mi a jóég lehet ez?! Enyhe sokkos állapotban nyögök fel a karjaiban ahogy közli hogy szeret. Én is! Megszólalnék, de tele a szám valamivel. Talán ráharaptam a nyelvemre nem tudom, mindenesetre kinyitom a szám hogy köpjek egyet, egyértelműen jelezve hogy élek.
- Én is... én is szeretlek René. Nagyon de.... félek. Mi történt? Mi történt velünk? - nézek rá nagy szemeimmel, és szinte bebújok a mellénye alá teljesen, a bőre alá, mindenhová. Mindenhol érezni akarom. Inkább ezt mint a....
... szomjúságot. Majd szomjan halok. A torkom akár a sivatag. Kibuggyannak az elfojtott könnyeim, ahogy a bátyám, a mindenem ruhájába kapaszkodom.
- René... - sírom neki.

zene ✘ Szeretettel ^^ ✘
Vissza az elejére Go down
René Ulliel


René Ulliel


Hozzászólások száma :
12
Age :
28
Tartózkodási hely :
Párizs

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty2017-09-04, 17:31



   
René & Valda


*Csiklandozó, színes hajszálak cirógatnak. Ismerős és oly kedves illat száll felém. Egy mézédes hang ébreszt. Kinyitom álomittasan szememet, rögtön szívből jövő mosolyra húzódik ajkam. Fejem a puha párnán elmozdítom kissé,hogy tökéletes szögből szemlélhessem a számomra létező egyetlen nőt. Bal kezem felemelem és Valda füle mögé simítom a hajfátyol egy részét. Na nem azért,mert zavarna. Pont ellenkezőleg, így találok újabb ürügyet, hogy hozzá érhessek. Kell-e ürügy egyáltalán? Mondjuk az az érintés milyenségétől függ, hiszen ikrek vagyunk. Ahogy a haját elsimítom, ujjaim megcirógatják az arcát*
- Akkor miért nem fekszel mellém?
*válszolok egy költői kérdéssel Valdának és közel húzom magamhoz, mellém fektetve őt. Az ágyaink elég nagyok ahhoz, hogy két ember is kényelmesen elféren rajtuk. De én azért a mellkasomhoz húzom, szerencsémre én a hátamon fekszem, ő meg mellettem bújik, így nem kerülök zavarbaejtő helyzetbe. Ölelem őt az oldalamhoz, mintha ez az utolsó ölelés lenne. Valamiért egy pillanatra rossz megérzésem támad, de a húgom dallamos hangja elhesegeti a vészcsengő durva zaját*
- Neked bármit, hisz tudod, szeretett hugicám.
*egy puszit nyomok a homlokára és már kelek is fel, a gyomrom rosszallóan korogni kezd*
- Gyere, akkor együnk. Nemhogy azt mondják, hogy olyan rossz bátyj vagyok, hogy még omlettet sem adok az éhező ikremnek!
*nevetek egy jót és kimászok az ágyból-szerencsére egy bő és hosszú póló van rajtam-,kezet nyújtok huginak, hogy felsegítsem az ágyamból-már a gondolat is megőrhít!-,majd derékon fogom, ölelem fél karral és így bicegünk le a konyháig. Ott kénytelen vagyok elengedni, de csak ha már mindkét kezemre szükség van, addig én ugyan el nem engedem! Fakanál, serpenyő elővételét meg tudom oldani fél kézzel. Aztán a tojások előbányászása és feltörése már két kezes munka. Megy bele minden, mi jó, ahogy a szerelmetes hugocskám szereti: tejszín, különféle sajtok és fűszerek, mint bazsalikom, oregánó és kakukkfű. Persze tejavajon készül és egy kis minőségi, érlelt sonka sem hiányozhat. Remek illatok szállnak a konyhában. Összefut a nyál a számban. Mikor a lenge öltözetű húgomra pillantok. Hamar összeütöm a reggelit és előkapok egy nagyobb tányért-ez a közös tálunk,persze csak ha az ősök nincsenek a közelben,szerencsére csak gyerekesnek tartják és nem betegesnek-, kicsusszantom rá a tojást és már ehetünk is. Leülök a székre terpeszben és megpaskolva a bal combomat tudatom Valdával, hogy hol az ő helye. Ez is a közös reggeli rituálé része. Fogom a villát és az első falatot a hugom felé nyújtom.  Érzem a már-már émelyítő érzést: éhség vagy pillangók a gyomromban? Esetleg a kettő együtt. Éhezem én, csak éppen nem a tojásra.

A buliszervezés után este azonban minden olyan gyorsan történik. Nevetünk. Pislákol a lámpa. A túloldalon az árny. De nem árny, hanem férfi. A normálisnál jóval hosszabb szemfogakkal. Szúró fájdalom és melegség majd hidegrázás. Összeesek, de még látom homályosan ahogy ez a mocsok a hugomhoz mer nyúlni! Torkon ragadja! Az én szépségemet! És én nem tehetek semmit. Ez a borzasztó érzés,a tehetetlenség kisér örök(?) álomba.
Felébredek. Kipattannak a szemeim és látok a vaksötétben. Nem fekete masza az éjszaka, hanem csupa szín és forma. Micsoda formák és színek! Mintha az éjjeli város megelevenedne. De mindez nem tud eléggé lenyűgözni vagy elvonni a figyelmem. Tekintetemmel rögtön Valdát keresem kétségbe esetten. Hamar rátalálnak fürkésző szemeim, hiszen ott fekszik mellettem, vértócsában. Tisztán, részletesen látom a vérének élénk színét, ahogy a nyakát, mellét és a padlót mocskolja. Szinte égetnek a könnyek, ahogy felé vergődöm. Magamhoz ölelem, erősen és a gyönyörű kék hajába sírok. Siratom őt és siratom magamat. Mert nincs életem nélküle. És mert annyira kívánom még holtában is, hogy azt szégyellem. Ekkor krátyogásra, mocorgása leszek figyelmes. Eltávolodom hirtelen Valdától és ő felköhögi, ami a torkában volt. El sem hiszem! Ciánkéken ragyogó szemeim felvillannak, új életre kelve és végtelen boldogságot és megkönnyebbülést árasztva. A hugom belém bújik, teljesen hozzám simul*
- Valda, te élsz?!
*nevetnem kell az érzelmi feszültségtől és abszolút nem tudatosan szájon csókolom. Viharosan kapom el a tökéletes arcát és úgy szorítom ajkamat az övére. Szűzies csók, de csók. Nem bírtam ellenállni neki. Aztán hirtelen ráébredek mit tettem és gyorsan elengedem az arcát, ekkor látom meg, hogy sír. Automatikusan közelebb hajolok, fejemet megdöntöm és lenyalom a könnyeket az orcájáról. Mindig ezt csinálom, egészen kislány kora óta. Megiszom a könnyeit és akkor nem lesznek. Na de most...most egészen más. Nem is gonolkodtam a mozdulaton, szenvedélyesen tört fel belőlem, reflexesen. Viszont az íz...nem csak a megszokott sós. Nem...édeskés. És fémes. Ismét elkapom a fejem, de már kevésbé viharosan, mint az előbb. Homlokomat ráncolom*
- Valda...te vérzel.
*mondom és a könnyáztatta arc felé bökök. A szavaimról egy filmrészlet jut eszembe. Egy film, amit Valda mutatott nekem, ő szereti az ilyen horroros dolgokat. Mi is volt a címe? Valami királynős...talán Holtak Királynője? Egy vöröshajú kislány szinte ugyan ezt mondta egy vörös nőnek...az a nő is vért könnyezett. És utólag ki is derült, hogy miért: vámpír. Csak bámulok megszeppenve az ikrem arcába. Tudom, jól tudom a kérdésére a választ. Nem tudom mióta pontosan, de már egy ideje. Csak éppen magamnak sem akarom bevallani. Pedig egyértelmű. Túlságosan is az...ajkaim a hüledezéstől elnyíltak egymástól, nem láthatom, de a hugom igen, hogy hosszú szemfogak lógnak a felső ajkaim alól. Számat a könnyei pedig véresre színezhették. És a könnyek, melyek az én szememből is patakzottak, most bizonyára véres csíkokat hagytak az arcomon*


Vissza az elejére Go down
Valda H. Ulliel


Valda H. Ulliel


Hozzászólások száma :
11
Age :
28
Tartózkodási hely :
Az éjben

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty2017-10-05, 19:17



René & Valda

René ágyán terpeszkedek, és próbálok bele lelket verni, mert körülbelül olyan lusta mint én, és még mélyebben képes aludni, ami azért tehetség, mert mellettem is bombát lehet robbantani. Ha egyszer alszom, akkor alszom. Lemosolygok a bátyám jóképű arcába, ami lehetne közönyös, arrogáns és lenéző is, mert a vonásai megvannak hozzá, de mégis felém csak szeretetet áraszt és általában normális mindenkivel. Ahogy eltűri a hajam csak felkuncogok, és az orrára teszem az ujjam.
- Mert akkor az ágyad mágnese bekapcsol, és még órákig nem kelünk fel innen - kuncogok, hiszen mindig ez van és apró nyikkanással terülök el, de odafészkelek mellé, karja hajlata ismerősen ölel át, és mellkasára hajtom a fejem mint mindig. Becsukom a szemem és egy pillanatra mintha még a levegő is megállna. Megrázom a fejem, biztos csak képzelődök mert még mindig alszom.
- Jó kifogás, de valld be hogy te is éhes vagy, ide hallom a gyomrod morgását mint valami vulkán morajlása - kuncogok de felkelek én is. Egy kis sort és egy bő XXL-es póló van rajtam, ami természetesen eredetileg René tulajdona volt, mert valakitől kapta csak neki is nagy lett én meg befogtam alvósnak. Így leér a térdemig majdnem. Jó ez így.
- Imádom ahogy csinálod ezt a reggelit, ezért ez a te reszortod. Holnap csinálok én reggelit - kuncogok hiszen felosztjuk, egyszer ő, egyszer én, mindketten valamennyire konyítunk a konyhához, de ketten együtt bármit meg tudunk főzni ha úgy adódik. Átkarolom a derekát és belekapaszkodva ballagunk le az emeletről, szerencsére ilyenkor a szüleink már rég messze járnak, és tárgyalnak valahol, valakikkel. Puszit nyomok a tesóm arcára, és segítek neki előszedni mindent, a második keze vagyok ahelyett, amit befoglaltam hogy ne engedjen el. Amikor a tojásokat veri fel, akkor hagyom magára körülbelül öt percre amíg meglátogatom a fürdőszobát, és elintézek a dolgaimat ott, és aztán vissza térek. Beszippantom az isteni illatokat, és letelepszem René ölébe félig meddig ahogy szoktam. Ismerős testhelyzet és felveszem a villát is, hogy oda vissza megreggelizzünk. Vicces így enni, és nagyon bensőséges is. Oh René, ha tudnád.... ilyenkor mennyire le tudnám csókolni az ajkaidról a morzsákat is...

Az este semmi különlegeset nem terveztünk, de úgy fest ezt ma nagyon elszámoltuk mindketten. Nem számítottunk semmire, csak hogy a szervezés után hazamenjünk és eltűnjünk aludni egy film után. Mert így szoktuk, de aztán egyszerűen csak... minden fejre áll, és az a furcsa alak, megtámad minket. Tudat alatt tudom, hogy mi ez, rengeteget olvastam már ilyen témában és még több filmet láttam, de most hogy itt van előttem, egyszerűen nem fogadja be az agyam. Ahogy René a földre hull mellettem, és ahogy az én torkom harapja, nem tudom hogy mit gondoljak, de száguldanak a gondolataim. Nehéznek érzem magam és elernyedek vékony karjai között, de utolsó gondolatomnak még Renét látom magam előtt.
Aztán.... megint gondolkodok, és felköhögök valamit, amit kiköpök hogy meg ne fulladjak és René csodálatos arcába nézek fel, és élesen látom a vonásaimat. Sokkal élesebben látom őt, sokkal gyönyörűbbnek mint eddig.
- Én... nem tudom. Élek?! - pislogok fel a bátyám lehetetlenül szép szemeibe és még az íríszén lévő pettyeket is látom. Mi a baj velem?! Miért látom azt, amit nem kéne? Ahogy René előrehajol nem ellenkezek reflexszerűen szorítom ajkaimat az övére, és hosszú másodpercek telnek el, ahogy eszembe jut hogy ezt nem kellene, és szinte egyszerre hőkölünk hátra, de gondolataim élesen sikoltanak hogy még még még. Annyira jó volt, annyira édes és annyira...bűnös. Remegek a karjaiban szinte, de ekkor tudatosul bennem hogy... hogy lehetséges lenne? Mindig én voltam nyugodtabb kettőnk közül, miért én estem most ennyire pánikba? Megérzem forró, nedves nyelvét az arcomon, és rápislogok, de el is nyílik a szeme, ahogy az ajkait nézem.
- René, a fogaid... - nyúlok oda és simán benyúlok a szájába hogy megérintsem a hegyesebb szemfogakat. Ijedten kapom vissza a kezem a saját számhoz, és ugyanazt értem! Keményen feszül a helyén de eddig nem volt ekkora! Rendszeresen jártunk fogászatra és ugyanolyan apró volt mint a többi fogam. Most meg...?!
René szemeiből vörös könnyek hullanak, és elkenem őket ahogy az ajkamhoz érintem. Fémes, véres. Véríze van, és.... finom.
- Oh istenem René! - szakad ki belőlem, és már tudom. Mélyen zsigerből tudom, és bevillannak olyan képek is amik nem az én emlékeim, soha nem ismertem semmiféle nőt aki vámpírrá tett volna. Annak az embernek az emlékei. Vámpír. Andor. Vámpír.
- Mi most... René, mi már nem vagyunk emberek. Nem mehetünk haza! - akadok ki hiszen a szüleim, a szüleink nem hinnék el, és ártani fog nekünk a fény, ha hihetek azoknak a vámpíros könyveknek.
- René, figyelj. Emlékszel arra a sorozatra amit gyűjtöttem? Tudod az Anne Rice-osra, Lestat meg Marius meg minden... ez az, René. Konkrétan az és mi belecseppentünk. Minden összevág, de jajj a fejem... - kapok oda, hiszen haldoklik a testem. Elenyészik hogy többé ne legyen szükségem semmi emberi szükségletre. Fáj, nagyon fáj. Szinte összegömbölyödök.

zene ✘ Szeretettel ^^ ✘
Vissza az elejére Go down
René Ulliel


René Ulliel


Hozzászólások száma :
12
Age :
28
Tartózkodási hely :
Párizs

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty2017-10-06, 12:38



   
René & Valda


*Az egyetlen, igaz, álomszép arcba nézek, melynél sosem láttam szebbet s melynél semmi sem lehet az. Ahogy megpillantom Őt, szeretett-túlságosan is szeretett-ikremet, meleg mosoly önti el az arcomat. Ő az én Napom. A nappalom és az éjszakám. Minden. Ami volt, van s lesz. Összeszorul a szívem a gondolatra. Hiszen egyszer el kell engednem, nem igaz? Már rég meg kellett volna történnie, hiszen már felnőttünk, az önálló utunkat kéne már járni, de képtelen vagyok rá. Gondolataim nem ülnek ki az arcomra, de a húgom finom ujjbegyének érintése az orromon ráz újra fel. Apró kis puszit nyomok rá*
- Már megint igazad van, el kell ismernem! De várjunk csak, mi baj lenne azzal?
*Morfondírozok és ő mellém zuttyan. Átkarolom, birtokló szeretettel. Sóhajtok egy picit, mikor élénkkék üstökét a mellkasomra fekteti. Dörzsölöm egy picit a felkarját, majd símogatni kezdem a fejét. Lehet, hogy nekem is kékre kéne festenem a hajam. Megmosolygtat a gondolat*
- Mit gondolsz, nem kéne nekem is kékre festenem a hajam?
*Nem mulasztom el megkérdezni tőle, hiszen mindent megbeszélünk. Az életünk minden szála össze fut s egybe forr. Minden gondolat, döntés, életesemény....csupán az az egy súlyos titok nyomja a lelkemet, nehezedik súlyos teherként mellkasomra szinte gyerekkorunk óta, hogy szeretem. Másként, mint illene...nem tehetek róla. Nem mondhatom, hogy ez nem testvéri szeretet, mert az. Tudom, érzem, hogy a tesóm, ez életbevágóan fontos tény. Hiszen a másik felem. Már az anyaméhen is osztoztunk. És azthiszem pont ezért...hogy ennyire ragaszkodunk és össze tartozunk....ezért szeretem őt úgy is, ahogy egy férfi egy nőt. A nőt. Álmai hölgyét, akivel le akarja élni az életét. Aki mellett minden reggel ébredni szeretne. Akitől reggeli után csókkal búcsúzik munkába menet. Akivel rendszeresen egyesül. Akinek gyermeket nemz. Lehet, hogy ez beteges, a neten mindenhol azt írják, utána néztem...de én még sem érzem annak. Mi sem hat számomra természetesebben, mintsem, hogy vele éljem le az életem hátralevő részét, pont, mint eddig! És még is kicsit másként. Hiszem immáron érett férfi vagyok, akinek vágyai vannak. Akinek szüksége van egy nő szeretetére és szerelmére. Ha erre gondolok, csakis ő jut eszembe, ki más? Ezt a szerepet neki találták ki. Hiszen mi egymásnak lettünk teremtve, egyszerre, egy időben, hogy sose legyünk egyedül. De vajon ő is így gondolja? Félek ettől, pedig nem lehet máskén. Ha más nővel vagyok, csak rá gondolok...ösztöneimet ki kell élnem valahogy. Aktuális barátnők és szeretők, hébe-hóba. Egy sem tart soká. Nem tudok a szemükbe nézni...mind csak az Ő pótlékai. Nem akarom kihasználni, bántani őket, még is ezt teszem. Így igyekszem a lehető legkisebb kárt okozni bennük és hamar ellökni őket. Volt már aki kiszúrta..."René, te nem is vagy itt velem lélekben", ó, mennyire fején találta a szöget! Hiszen Valdával vagyok, ha fizikailag éppen nem is, lélekben mindig. Akkor végképp, mikor éppen szükségleteimet elégíttetem ki. Dehát ilyen az élet, nem? Arra viszont képtelen vagyok gondolni, hogy más férfi ér őhozzá....megpróbálom mindig elhesegetni a gondolatot, de szörnyű féltékenység és gyilkolási vágy hajt, ha ilyesmit sejtek. A hugom egy bombázó, melyik férfi ne akarná? Éppen ez a "baj". Megrándul a szám széle a gondolattól, de észreveszem és igyekszem gyorsan levedleni*
- És már megint igazad van!
*nevetem el magam jóízűen és erősen magamhoz ölelem, immáron két kézzel. Két másodperc, mintha egy örökkévalóságig tartana. Bárcsak! De felkelünk az ágyból, felsegítem a hugicámat. Az egyik pólóm van rajta, még ellanállhatatlanabb, ha az én cuccaimba bújik! Vajon elpirultam? Fogalmam sincs, inkább induljunk gyorsan a konyhába! Csak hamar le is szaladunk a lépcsőn és hozzá is látok*
- Igen? Na és miért?
*kérdezem csak úgy, mintha fél vállról tenném. De valójában sóvárgok utána, hogy ajnározzon. Egy sármos félmosolyt küldök felé, amíg egy pillanatra felkapom a fejem a serpenyő felől és rá nézek*
- Oké, de szavadon foglak!
*teszem hozzá és már előre várom, hogy nézhessem ahogy főzőcskézik. Csípőjének, apró, formás fenekének ringását. Büntetlenül, of course. A puszira csak nagyokat vigyorgok. Csak arra kell vigyáznom, ha én adok neki, nehogy véletlenül az ajkaira sikerüljön*

Képszakadás. Mint az a fura sípoló hang a filmekben, ha megáll egy ember szíve. Aztán hirtelen felpattan a szemhéjam, köhögök, oldalra kell fordulnom, hogy ne fulladjak meg attól a rossz ízű szutyoktól, ami tévútra ment a torkomban. Őrült zaj tombol a fejemben. De ezek nem a saját gondolataim, hanem...mintha a világ zajai lennének. Befognám a fülem, de nem bírom. Csak a szemeimet szorítom össze egy pillanatra. Csak míg az én Valdámat meg nem látom abban a borzasztó vértócsában. Akkor minden elcsendesül Síri csönd lesz a fejemben. Elfelejtek levegőt venni, de ez cseppet sem zavar. Tágra nyílt szemeimből valami meleg folyik. Sírok? Kúszni kezdek felé, a pánik még nem gyűr le. Az csak később jön. Lepillantok rá, ahogy a karomba veszem. Előbb még olyan erőtlennek éreztem magam, most viszont mindez nem érdekel, nem is érzékelem. Csak felülök és a karjaimba húzom. Vérbe van fagyva. Nem tudom felfogni, képtelen vagyok rá. Minden egyes idegsejtem vadul tiltakozik ellene. S mindeközben olyan rettentően, fájdalmasan s végtelenül gyönyörűnek látom, mint még soha! Az arca szinte világítóan hamvas, haja élénk, már-már bántja a szemem, de ez még is kellemes érzés. Szólogatom őt, vallok neki s erősen magamhoz szorítva könnyezem meg az elvesztését, amit nem vagyok hajlandó elfogadni. De mindez ráér, most csak azt érzem, hogy erősen kell ölelnem. És akkor meghallom....a szívét! Felkapom a fejem a nyakából és az arcába nézek. A tágra nyílt szemeibe, melyekben el tudnék veszni. Hallom az elfúló hangját. Hát még is van Isten! Van, aki nem hagyja, hogy minket valaha is szétválasszanak! Örökké! Forróság tombol végig a tagjaimon a felismerésre és már-már eszelős vigyor jelenik meg arcomon-kissé meghosszabbodott szemfogaim nyilván kikandikálnak vértelen ajkaim közül*
- Élsz! Igen! Élsz! Istenem!
*ismét elkapom és erősen magamhoz ölelem, majd újra elrántom magamtól, hogy az arcába nézhessek. Mintha sosem láttam volna! Még is itt van, előttem. És kívánatosabb, mint valaha! Nem bírok ellenállni. A boldogságtól és vágytól egyszerűen szájon kell csókolnom. Nem habozok. Nem érdekelnek mások. Nem érdekel, hogy esetleg pofon vág vagy sose néz már úgy rám, mint régen. Mindez lényegtele, por a szélben. Két kézre fogom azt a csábos arcát és szemem behunyva hevesen, még is szűziesen csókolom meg. Az ajkai alig langyosak, ahogy az enyémek is. Nagyjából egyforma hőmérsékletűek. Ó, egek! Olyan eufória önt el, mint még soha! Az összetartozás érzése immáron olyan méreteket ölt bennem, hogy arra nincs is megfelelő szó. És ami a legváratlanabbul ér-valóban váratlan?-, hogy ahogy szinte hozzá ér az ajkunk, máris előre rendül és erősen nyomja övéit az enyémhez. Ugyan olyan ártatlanul, fogait erősen össze szorítva, ahogy én is teszem. Bár a nyelvem erőszakosan tombol a szájüregemben, hogy átjuthasson hozzá, nem engedem. Még sem szabadna...Felhőkölök és gyorsan eltávolodom, de kezeim rátapadtak az arcára, legalább is úgy érzem. És hallom, hallom ahogy olyan hevesen ver mindkettőnk szíve, hogy szinte bele reped a dobhártyám. Mindkettőnk szeme elkerekedik. Csak nem?! Lehetséges volna, hogy mindvégig mindketten ugyan úgy éreztünk, csak nem mertük bevallani a másiknak?! Ez mindent megmagyarázna! Hiszen ha én így érzek, ő miért ne érezhetne ugyan így? Még mindig nem akarom elhinni, mikor a könnyei elterelik a figyelmem. Szokásomhoz híven finoman lenyalogatom könnyeit, melyek azoban mások. Sós ízükbe fém kesernyés íze keveredik. Eltávolodok az arcától, hogy megnézzem. Nem is habozok figyelmeztetni a jelenségre. Pedig már mindketten tudjuk. De ahogy kölcsönös szerelmünket, úgy ezt is, vámpírrá válásunkat is piszkosul nehéz befogadnia korlátolt kis emberi agyunknak. Túl sok ez most. Dupla sokk. Az elme nem szereti az ilyesmit. Még egy is sok lenne neki a két tény közül. Valda pedig a szemfogakat szúrja ki elsőnek. Valahol mélyen tudtam, hogy ott vannak. Éreztem. Csak nem vettem tudomást róla mindeddig. Dobban egy nagyot a szívem, ahogy ujja becsúszik a számba. Megremeg az ajkam. Szívesen szopogatnám kecses ujját, de nem teszek semmit. A sajátjait is megérinti s én automatikusan dőlök közelebb hozzá és sóvár nyelvemmel végig szántom a szemfogait, miután ezt a sajátjaimmal is megtettem. Dobol a vér a halántékomba. Túl közel van az arcunk. És ő lecsókolja véráztatta könnyeimet. Ajkának érintése az arcomon olyan érzéki, amilyennek sosem gondoltam volna. A húgom össze rezzen*
- Igen, tudom. Épp elég ilyen filmet nézettél velem...igazat mondtak. Az Interjú a vámpírral-ban és a Kárhozottak királynőjében: Vámpírok márpedig léteznek.
*nyelek egyet és állom csodás tekintetét, majd biccentek a szavainak vélt gondolataira. Először nem is realizálom, hogy nem mondta ki őket*
- Andor. A teremtőnk. És Carmilla az ő teremtője, abból a tök régi versből.
*egy pillanatra hallgatok, majd elhúzva számat ismételten igazat kell adnom az eszes kis hugocskámnak*
- Ja....nem mehetünk haza. Gyorsan kell cselekednünk! A Nap hamuvá éget...és én nem veszíthetlek el még egyszer!
*jelentem ki szikla szilárdan és már-már fenyegetés villan a természetfelettien ragyogóvá és csábíóvá vált tekintetemben. Az imént azt hittem örökre elvesztettem és arra kárhoztattam, hogy nélküle éljek. Ez többé nem eshet meg!*
- Igen, a filmek az adaptációi, most terveznek TV sorozatot készíteni belőle.
*jelzem neki, mikor hirtelen összecsuklik és kín kezdi gyötreni. Fel akarom kapni újra, de ekkor belém is hasít ugyan az a gyötrelem. Ketten fetrengünk immáron a piszkos utca kövén, természetellenes pózokba rándulva és jajveszékelve. Fogalmam sincs, meddig tart. Egyszer csak hirtelen abba marad és én ismét a csillagtalan eget bámulom. De immáron minden egyes sejtem megváltozott. Más lettem. Felülök, akár egy szobor. Már nem érzem a gyöngeséget, a fájdalmat. Viszont a bőröm mintha percről percre hülne. A szerelmemre pillantok. A folymat mindkettőnknél nagyjából ugyan akkor kezdődött és végződött. Felállok és karomat nyújtom felé. Ugyan úgy, mint ma reggel s még is egészen másként*
- Gyere Valda, fogd a kezem! És lépj be velem ebbe az új világba.
*Kéz a kézben, ő és én. Mindörökké. Gyorsan jár s tanul az agyam, hiszen nem vagyunk védtelenek, megvan az alapvető tudásunk minderről, csak éppen fikciónak tudtuk be. Így most rendelkezünk "kézikönyvvel" kezdő vámpíroknak, Baby Bat-eknek. Vért kell innunk. Vért. De gyorsan*





Music:
Vissza az elejére Go down
Valda H. Ulliel


Valda H. Ulliel


Hozzászólások száma :
11
Age :
28
Tartózkodási hely :
Az éjben

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty2018-04-23, 21:54



   
René & Valda


Felkeltem Renét, mert olyan isten nincs hogy ő alszik én meg ébren vagyok. Nem kell okáig keltegetnem, mert felébred és rám néz gyönyörű szürke szemeivel, és sosem láttam még senkit akinek ilyen intenzív, mégis szerető nézése lett volna mint neki.
~Jajj René ha tudnád...~
Elmosolyodom ahogy bevallja, igazam van és mellé huppanok, ahogy lehúz oda magához. Elhelyezkedem és a mellkasát cirógatom, megnyugtató érzés hogy itt van és sosem voltunk képesek hosszabb időt eltölteni egymás nélkül.
- Nekem mindig igazam van. Kivéve ha nincs, de akkor is! Hm? Hát mert akkor éhen halok, és azt nem akarhatod - vigyorgok rá, mert tudom hogy bármit megtenne értem. Mondjuk én is érte, de ez mindig is így volt mióta az eszemet tudom, és nincs olyan ami lehetetlen lenne. Sosem voltak titkaink egymás előtt, és jobban ismerjük a másikat, mint magunkat. Pontosan tudom mennyit fektet René az izmaiba és ő is tudja rendszeresen edzek hogy ne növesszek pocakot.
- Nekem tetszene. Bár ha nem is teljesen kékre, inkább csak melírokkal feldobni. Vad lenne és mégis visszafogott - mosolyodom el, nekem a full hajam kék és itt ott sárga zöld csíkok jelennek meg benne. Extrémitás a cél, nem a konzervativizmus.
Nehézkesen kelünk fel, és ahogy kinyújtózik megrándul bennem valami. Mélyen belül, hogy ez a csodálatos férfi... sosem lehet az enyém, mert mégis miféle beteg dolog lenne már ez. De mégis! Annyira kívánom, bár csak ne lennénk ikrek! Bárcsak végigcsókolhatnám a tested, formás ajkaidtól az ágyékodig! Elemészt a vágy de mégis... Nem lehet.
Sok pasi fordul meg körülöttem, de egyszerűen egyik sem jó, nem elég jó. Igazából, tudom jól hogy igazsgtalan vagyok, mert nem lenne velük talán baj, de egyik sem René. Méltatlanul hanyagolom el őket de egyszerűen nem felelnek meg nekem, és nem tudok egyikükkel sem úgy lenni mint vele.
- Nem tudom, de akkor is a tiéd - mosolyodok el, és az ölében ülve kezdek el falatozni ahogy egymást etetjük, de ez is teljesen normális és elfogadott dolog köztünk. Mi mindent együtt csinálunk.

Meghaltam. A világ hideg és olyan.... hangos. Nem tudom mi ez, de zavar és fulldoklok tőle. Vért köpök, és megérzem magam körül Renét, mintha valamiféle mentőöv lenne úgy kapaszkodok bele, és tágra nyílt szemekkel nézek rá. Mi folyik itt? Mi történik velünk? Renére nézek és egyszerűn nem ellenállok amikor odahajol hogy megcsókoljon. Miért is tenném, hiszen mindennél jobban akarom! Vágyom ajkai puhaságát az enyémen, és vérkönnyek hullanak a szememből, amiért meghaltunk. Mert ez az, nem? Más különben sosem vallhatnám be neki hogy mit érzek iránta. Ujjaim a hajába túrnak, és némán sírok, keserű boldog érzés ez, hiszen mindaz amire vágytam... itt a végén az életnek... Legalábbis ezt gondolom egy ideig.
- Élek? Nem tudom.... olyan hangos minden olyan.... fájdalmas, a hasam.... ahh - kapok oda, mert belemar a fájdalom. A haldokló emberi testem éppen feladja a létét. Renére meredek ahogy eljut a tudatomig hogy mit tettünk. URamisten!
- René te... én... azt érzed... amit én is? -kérdezem fulldokolva a visszatratott sírástól, és pániktól. Nekem ez nagyon sok egyszerre. De ha René szeret, ha úúúgy szeret mint én... akkor nem érdekel semmi.
A fogaira simítok, aztán az enyémekre és egyszer csak... megértem . A tagadáson túl, tudomásul veszem hogy mi történik, de a sokk még olyan élénk és nem tudom... Csak görcsösösen kapaszkodom a fivérembe és nem akarok elszakadni tőle.
- Lé-Léteznek. Szerinted akkor... akkor mi most... vagyis... Lestat és Louis is?! - kérdezem hiszen a kedvenc karaktereim voltak mindig is a vámpíros világban és a könyveket is imádtam. René lábain kerezstülhasalva órákig tudtam olvasni őket, annyira belemerültem, és magával ragadott.
- Andor, igen. A férfi a sikátorban! Hová lett?! - kiálok fel hirtelen, hiszen a vámpírok elvileg nem hagyják magukra azokat akiket teremtettek. Hacsak nem akarták megölni, de hát nyilván nem, mert akkor nem tértünk volna magunkhoz. Akkor már kihűlne testünk és... megborzongok. Össze kell szednem magam! Gyerünk Valda, gyerünk! Máskor olyan racionális vagy, most mi van veled?!
- René.... többé... többé nem mehetünk haza? Mi lesz anyával és apával? Én nem tudom... El kell tűnnünk innen... - akarom összeszedni magam, de ekkor megint érzem azt a kínt. Felsikoltok ahogy mindenütt belém mar és a földre esek. Kínlódva kapkodok levegő után, de egyzserűen túlságosan fáj, és görcsbe rántja mindenem. Az elmémre vörös köd borul, és egyszer csak.... elmúlik. Elül, és már nem fáj. Az oldalamon fekszem magzatpózba kucorodva és a szemeim elől eltűnnek a csillagok, és hirtelen Renét látom újra. Élesebben, tisztábban mint valaha. Sokkal gyönyörűbben, mint valaha! Az élet... éppen most távozik belőlünk és már... már nem akarok sírni. Felülök, és a bátyámra nézek. A kezemet nyújtom neki, nem kételkesem benne, sosem tenném és bizalommal simulok mellé, átkarolva a derekát. Kék hajam vértől és sártól lucskos de mit bánom én? Hiszen René... itt van! Mindig itt lesz.
- Azt hittem ez mind csak... mese és mítosz és most... a részesei lehetünk mi is. Amiről olvastam... amit szerettem... előttünk áll - dőlök neki, aztán biccentek.
- Menjünk.... éhes vagyok... - jegyzem meg, és már tudom jól hogy sosem fogunk együtt rántottát enni és omlettet sem süt nekem többé. A kedvenc gyros standunkat is elfelejthetjük, de... talán... talán még van esélyünk embert játszani.

zene ✘ Szeretettel ^^ ✘
Vissza az elejére Go down
René Ulliel


René Ulliel


Hozzászólások száma :
12
Age :
28
Tartózkodási hely :
Párizs

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty2018-07-20, 15:04



   
René & Valda


"What happens in the shadows
No one has to know
The truth is in the gallows
It'll burn but won't let go"

Felnyitom szemeim. Már egy ideje fent vagyok, csak erről húgom mit sem sejt, hogy az árnyak közül őt figyelem. A sötétítőfüggöny sötétjének rejtekében. A párnák puha takarásában. A sziluettjét. Ahogy a fiókjához sétál, hogy kivegye s felvegye falatnyi fehérneműjét. Nézem, ahogy hosszú, vékony lábain feltáncol a puha pamut és csipke. Nem is tudhatnék róla, aludnom kéne, míg mindez történik és csupán annyit érzékelni, arra ébredezni, hogy ő kelteget. Ahogy kinyitom tehát szemeimet, Valda gyönyörű arcát, szikrázó szemeit és boldog mosolyát pillantom meg. Ekkor még nem tudjuk, hogy többé egy reggel sem lesz, mely így zajlana le. A tudatlanság bölcsőjében ölelem félmeztelen testét magamhoz, ahogy hozzám bújik. Nem is kezdődhet másként a nap. Hiába próbálnék erre a reggelre vissza emlékezni, hogy volt-e bármiféle előérzetem, valószínűleg csalatkoznék. Szavain elmosolyodom és megcirógatom az arcát. Farkaséhségére pillantásom az ajkaira esik, amerre hosszú, tetovált ujjaim elkalandoznak.
- Akkor meg kell, hogy etesselek, kishúgom!
Felelem neki szórakozottan s titkon gyűlölöm magam ezért a kétértelmű megfogalmazásért, miben ő bizonyára semmi kivetnivalót sem talál.
- Akkor, pattanj, hugi! Hasamra sütne a Nap, ha el nem takarnád!
Nevetek s egy jól irányzott mozdulattal feszes fenekére csapok, látszólag pusztán ezért, hogy nyomatékot adjak szavaimnak. Miért látom őt bármely nőnél szebbnek? Rengeteg modellel és színésznővel dolgoztunk már, eszméletlen külsejük volt, meg is fektettem nem egyet. Még is...az sosem volt az igazi. Egyik sem ért fel hozzá. Egyiknél sem éreztem ezt. Valójában két okból lettem szívtipró s mind a kettő Valda: Az egyik, hogy a gyanút mindenképp eltereljem arról, hogy őrülten szerelmes vagyok belé, a másik pedig az, hogy valahogy oldjam a szexuális feszültséget. Persze utóbbival is csak az előbbit leplezném, szóval lényegtelen.Vajon ezért egy perverz szörnyeteg vagyok? Ezen a ponton még nem tudom, hogy ezen az éjszakán valóban szörnyeteggé válok. Egy vérivó bestiává. Ahogy az ikrem is. Minden idilli, ő és én. Ahogy a Nagykönyvben meg van írva. Nyújtózom egyet, de olyan macskás bele éléssel, hogy elszalasztom húgom pillantását. Végül felülök.
- Hm, lenne kedved befesteni nekem?
Kérdezem tőle már-már ártatlan képpel, de pimasz kis mosolyomat nem leplezhetem előle. És nem is akarom. Persze mehetnénk fodrászhoz, elkísérne, de az más, meghittebb, intimebb, ha ő csinálja. Amúgy is ügyes, van érzéke a dolgokhoz.
A nap hátra levő része, az ölben ülős, túlságosan pajzán hangulatú reggelivel-mert titkon, mélyen, jól tudom, hogy ezt nem kéne- s minden mással tova szalad, mígnem a mocskos, párizsi macskaköveken, egy sikátorban leljük ideje korai halálunkat.

"There's something in the shadows
Cuts you like an arrow
Shifting through the dark
Your strength is in your weakness
There's fire in your blood
Hanging from that hope
But everybody knows
There's something in the shadows
There's something in the shadows"

Kivérzünk a szűk kis utca poros kövén, hogy aztán a sötétségben, a pislákoló neonlámpa fényében új életre keljünk. Egy kárhozott, vérrel pecsételt, élősködő létre. Ez itt a 21.század. Nincsenek illúzióim, vámpírok folynak még a csapból is, azzal az iróniával, hogy valóban léteznek. Egymásba kapaszkodunk húgommal és szerelmesemmel, úgy, mintha az esti szellő elfújhatna minket egymás mellől. Szorítom a karját, szinte bele vájnak ujjaim, amit észre sem veszek. Homlokunk össze koccan, éppen, hogy csak langyos fémszagú könnyek folynak viszkózusan lefelé az arcunkon. Teljesen egyformák lehetünk, ahogy egymás karjaiba zokogunk. És ő a hajamba túr. Úgy, ahogy még sosem tette. Hevesen, szenvedélyesen! Érzem amint kecses ujjai szántják fejbőrömet és a tarkómnál ragadnak meg, hogy a csók, mit azt hiszem én kezdeményeztem, még áthatóbb legyen. Valóban vissza csókol? Nem képzelődöm? S ez valóban megtörténik? Alig távolodom el tőle s amit az arcán látok...öröm? Boldogság a halál mezsgyéjén. Vajh az (örök) életnek vagy a szerelmemnek szól? Esetleg mindkettőnek. Ahogy vérrel kentek fel minket szörnyűséges meggyalázásunk után, úgy érzem, most már valóban a magunk urai vagyunk. Új életet kezdünk és ez nem választás kérdése. Az viszont igen, hogy hogyan élünk ezzel a lehetőséggel. Emberek vérét kell innunk, ezen nem változtathatunk, de azon igen, ami a kettőnk viszonyát illeti. Gyorsan adaptálódunk, vajon másnál is ilyen könnyen megy? Az átbillenés a halandóságból a halhatatlanságba. Az emberi test oda, elvész, meghal, de látszólag ugyan az marad, csupán megváltozik. És mindezek után, ahogy nedves, telt ajkaink elválnak egymástól, midőn érzem Valda rúzsának ízét a számban és ajkaimon nyomát, ő megszeppenve kérdést tesz fel. Azt a bizonyos kérdést szögezi nekem. Mert nincs más kérdés, ami valaha is számított. Kérdése nem elég egyértelmű egy kívülállónak, de annál világosabb a számomra. Biccentek egyet, határozott és egyre tökéletesedő arcvonásokkal, míg az összezavart, bájosan szép arcába nézek.
- Mióta az eszemet tudom, szeretlek. És mióta férfivá kezdtem cseperedni, azóta nem csak úgy, mint anyát és apát. Azóta másként nézek rád, Valda. Nőként. Én...őrülten szerelmes vagyok beléd, kishúgom.
Egy hatalmasat nyelek, akkora gombócnak érzem az ádámcsutkám, amit le se tudok nyelni. Szennyesnek érzem magam, egy perverz fráternek, aki olyan dologra vágyik, amit nem csak hogy nem kaphat meg, de bűn még a gondolata is.
- Minden egyes nő, akivel együtt voltam, azt kívántam, bár te lennél.
Szégyenletes, ocsmány gondolat, de én még is oly könnyedén vallom be neki, hiszen ő az én szeretett ikrem, a másik felem, aki nélkül nem lehetek egész. Aki előtt nincsenek titkok, most már ez az egyetlen sem. A legnagyobb és legsúlyosabb. Előtte nem kell, hogy bármiért is rosszul érezzem magam, jól tudom. Mert ő megért. Ő és én. Némán tűröm, ahogy végig szántja érzéki ujjaival az érezhetően meghosszabbodó szemfogaimat, majd a sajátjait is. Ismét bólintok neki.
- Igen. És most már mi is közéjük tartozunk. Bármilyen abszurd is, ez a helyzet. Hogy ők is léteznek-e, arról fogalmam sincs. Rengeteg a vámpíros regény és nem is minden vámpír egyforma, meg kell tudnunk, mi igaz és mi nem. Egy biztos: Vért kell innunk! Mihamarabb...
Ösztönösen jönnek a gondolatok és az érzés, ami sugallja mi a helyes és mi nem. Hogy vérszopóként hogy kell eljárnunk.
- Eltűnt...pont mint Magnus. Így hívták, ugye? A fickót, aki a könyvedben Lestatot teremtette. Aztán jól ott hagyta "megdögleni"....

Megrándul az arcom, de aztán feltápászkodom inkább. Nem kuporoghatunk itt a mocsokban örökké. Cselekednünk kell! Beindul a túlélési ösztön, a darwini gépezet, ami megsúgja, mit kell tenned. Hugira pillantok és látom rajta, hogy ő nem képes ekkora léptekben haladni. Bennem ösztönök kapcsoltak be, vámpír ösztönök, a vérivásra, elbújásra és az ő védelmére. Talán mert a bátyja vagyok és sose akarnám, hogy baja essen.
- Valda...ne félj, megoldjunk. Ketten bármit megoldunk! Nem létezik lehetetlen...
Felelem neki türelmesen, mikor a zavartsága csak nem akar elillanni. Megpuszilom a homlokát és magamhoz ölelem, véresen, hogy megnyugodjon kissé. De ez az ölelés is más, mást, mint a többi, semmi szűzies vagy testvéri nincs benne. Fejét a mellkasomhoz szorítom, másik karom a válla helyett valahol a bordái alján, a melle alatt szűkösen. Érzem, ahogy puha keblei az immáron márvány-szerű testemhez préselődnek, ahogy az egész teste, szorosan, túlságosan ellenállhatatlanul s érzékien. A csípőnk is.
- Nem mehetünk. Magukra kell hagynunk őket. Azt fogják hinni, hogy megszöktünk vagy megöltek minket. És nem is fognak bakot lőni ezzel.
Felelem határozottan, bármennyire is fájdalmas, szembe kell néznünk a tényekkel. Nincs időnk! Pusztán napkeltéig és addig ennünk is kell és nyugvóhelyet találni, ahol a Nap sugarai nem érhetnek el. Szorít a idő.
A Halál még egy utolsó csókot ad nekünk, ahogy a kíntól egymásba borulva össze ránt minket, hogy a földön vergődjünk kínlódásainkban. De mindez nem tart soká, elmúlik, s be kell látnom, valóban kísértetiesen hasonlít Lestat, a vámpír ékesszóló történeteihez. Kinyitom a szemeim, immáron a Sötétség Gyermekeként. Most már készek vagyunk. Ahogy felülök és felállok, az egész világ, mintha ezernyi rétegből állna, nem csak abból az egyből, amit emberként észlelünk. Valdára nézek, testvéremre, szerelmemre, aki bámulatos módon még tökéletesebbé lett a vérben. Káprázatos a hófehér bőr, a sápadt ajkak és túlságosan élénk szemek. Oda lépek hozzá és ismét szájon csókolom. Mert most már ő az enyém s én az övé: társak lettünk, akár Lestat és Louis. Korra, nemre, rokonsági vonalra vagy bármi másra való tekintet nélkül. Két kezem közé fogom azt a szépséges arcát, hogy ajkaink össze olvadhassanak. Nyelvem éhesen kúszik át a szájába, mint kígyó az édenben. Követeli, amit magáénak vall. De nem tarthat soká, most még nem. Az idő az, ami sürget. Ezen a éjszakán áll vagy bukik szinte minden! Az egész szép, új, véráztatta életünk! Elszakadok húgomtól, hogy aztán újra a szerelmes szemeibe nézhessek.
- Együtt erősek vagyunk. Bármire képesek.
Biztosan mondom ezt, ahogy pedig átkarolja a derekamat, én az ő vállát, hogy meginduljunk az elő vadászatunkra. Nem kell sietnünk, nem kell rohannunk. Mind a ketten érezzük, hogy halandók vannak minden irányban a környezetünkben: a párizsi éjszakai élet pezseg! Hallom ahogy a cipőnk talpa koppan-dobban az utcaköveken, ahogy pedig kiérnénk a sikátorból és rá fordulnánk a következő utcára, egy hisztérikus női hang csendül fel.
- Te jó ég! Csak nem?! Az Ulliel ikrek?! Én vagyok a legnagyobb rajongótok! Ezt el se hiszem! Mondjátok, hogy igazik vagytok!
Sipítozza a platinaszőke maca az arcunkba, ahogy oda rohan hozzánk magassarkú cipellőjében. És engem itt és most nem érdekel semmi. Nem érdekelnek a Vámpírkrónikákban megírtak, Lestat szabályai, hogy csak csúf bűnözők vérét vegyünk...ó, nem! Éhes vagyok! És ennek a csinos lánynak a torkából akarom inni a vér, miközben a húgom pedig a csuklójából issza! Némiképp felizgat a gondolat, sötét mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a nagy, barna szemekbe nézek.
- Mi vagyunk, mázlid van!
A szöszinek nincs ideje megkérdezni, hogy balesetünk volt-e, ahogy a lelkesedés után a vért a ruhánkon és arcunkon meglátja. Ahogy megráncolja homlokát és szólásra nyitná szilikonnal felpumpált száját, már mögötte is termek. Ehhez az kell, hogy Valdát elengedjem, de a kezét még az utolsó pillanatig fogom. Elkapom első áldozatunk. Balommal magamhoz szorítom, jobbommal befogom a száját. Kétségbeesetten kezd vonaglani a karjaim között. A bokája kibicsaklik a túlságosan magas, platformos cipőben, hallom. Forró könnyek kezdik áztatni a száját betapasztó, tetoválásoktól tintaszín ujjaim. Egyenesen hugicám szemeibe nézek, huncut kis mosollyal.
- Hölgyeké az elsőbbség! Szerelmem...
Úgy érzem egy hatalmas kő zuhan le a szívemről, ahogy most, életemben először szólíthatom így a húgomat. Az egyetlen, igaz szerelmemet. Vágyam örök tárgyát.



"It finds you in a cold room
A silhouette against the wall
Lit up by the white moon
We'll outrun the awaking dawn"



Zenécske:

Vissza az elejére Go down
Valda H. Ulliel


Valda H. Ulliel


Hozzászólások száma :
11
Age :
28
Tartózkodási hely :
Az éjben

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty2019-06-10, 01:20



   
René & Valda


- René, te sosem hagynál engem éhen halni és nagyon édes vagy hogy aggódsz értem - mosolyodok el ahogy szeretve csókolok az arcára, és lemegyünk reggelizni végül, hogy aztán egész nap lustálkodjunk mert újgazdag kölykökként megtehetjük. Ma éppen nincs semmi modellkedés, és nincs dolog így ráérünk lazítani egy kicsit.
- Bármikor szívesen befestem neked a hajad. Mi lenne ha holnap elmennénk festéket venni és megcsinálnám neked? - vetem fel apró mosollyal és a hajába simítok. Bármilyen színűre befestem neki ha ezt kívánja, imádom vele pepecselni és a sajátom is jobbára én csinálom. Azaz vele. A fodrászok csak fazonba lőheti de nem szinezhetik be, az a mi kis ceremóniánk és semmiért nem adnám el az együtt töltött időt, mert minden pillanat kincs amit együtt tölhetek gyönyörű ikerbátyámmal.

Az este nem éppen a reményeim hozza mert nem szerepelt közte hogy meghalok, hogy meghalunk mindketten! Ez istenverte őrület az egész! Mi most.... most átléptük a halandóságunk kapuját és teljesen készületlenül állunk a másik oldalon, mindenféle támogatás nélkül.
- René....? - pillantok fel gyönyörű arcába, hiszen most már mindig ezt fogom látni, ahányszor csak kinyitom a szemem az éjszakában. Belekapaszkodom, és azt kívánom hogy csókoljon meg újra! Bűnös volt, és felfoghatatlan, de nekem mégis mennyei kiváltság, és imádtam hogy megtehetjük, és nem szól érte senki. Ragyogó szemeit nézem, ahogy engem néz és mosolygok, mert tudom hogy lát engem, nem csak a húgát látja, hanem ENGEM és ez mindennél jobb érzés amit valaha is éreztem.
- Oh René! Én... én... soha nem akartam egyetlen másik férfit se életembe rajtad kívül! Annyira, de annyira gyűlöltem azokat a picsákat a fellépések után akik körberajongtak és annyira a helyükben akartam lenni! - fakadok ki én is, enyhe ködös nézéssel, és dühösen törlöm le a könnyeimet az arcomról ahogy megjelennek. Nem sírhatok, hiszen éppen most lett minden egyes momentum szabad és feltárult az amire eddig vágytam.
- Én is azt kívántam hogy bárcsak te lennél az.... René, én... azt hittem undorítónak fogod találni hogy máshogy szeretlek, mint kellene és féltem.... Oh René olyan bolondok voltunk - sóhajtok fel ahogy odabújok hozzá és mellé állok az éjszakában, hogy átölelhessen. Meghaltunk, és új világra virradtunk együtt.
- Én.... sosem gondoltam hogy ez mind igaz lehet. Azt hittem ezek csak... sztorik és most itt vagyok és veled... Mi mindketten vámpírok lettünk úgy.... fél órája? Nem tudom. Mennyi az idő? Van időnk? - pillantok rá ahogy pillantásom keresi az idegent.
- Igen, eltűnt. Magnusnak hívták és jajj René. Alig várom hogy kiderüljön hogy ez igaz-e vagy sem! Ez egy őrült kaland lesz de.... veled vagyok és így már nem is olyan ijesztő az egész - fogom meg a kezét ahogy összefűzöm az ujjainkat.
- Megoldjuk, mi ketten mindig. De annyira hiányozni fognak, már most pedig még csak... nem tudom, fél órája vagyunk halottak? Anyáék szíve megszakad miattunk. Jajj... - pityeredek el megint de amint elindulnék, megránt valamiféle erő és erőtlenül esek össze kínba rándult tagokkal. A testem meghal, teljesen meghal és sikoltva nyöszörögve sírva könyörgöm mindenféle erőnek hogy legyen már vége.
Remegő tagokkal állok fel a bátyám oldalán, és egészen hozzábújok. Szipogok.
- Rémesen nézhetünk ki.... - suttogom, de elakad a szókincsem, hiszen a világ mint egy színes mozaik tárul elém, és René sokkal tökéletesebb mint volt, és minden egyes hajszálát látom ha akarom, és szemeiben ott látom magamat. A legszebb dolog ezen a világon. Lustán nyitom el az ajkaim hogy befogadjam kutakodó nyelvét, és visszacsókolok ahogy hozzásimulok és belefeledkezek egy percre ebbe a csodálatos pillanatbam de el kell szakadnunk egymástól.
Élnünk kell!
Vadászni.

Kék szemeim a sikátor végére villannak ahogy meghallok egy éles hangot és legszívesebben a fülemre szorítanám a kezem hogy ne halljam ezt az éktelen rikácsolást. Bántja a fülem, és ahogy az arcunkba mászik látom megannyi rejtett pattanását, és szeplőjét a smink alatt, látom szemének karikáit amit elfed az alapozó és látom az ereit kígyószerűen kirajzolódni a bőre alatt. Elmosolyodom, kegyetlen, gyilkos mosollyal.
- Mi vagyunk azok, örvendek a szerencsének Betty - hiszen az elméje, oh az agya sikoltja a nevét, hogy bárcsak emlékeznénk rá. Majd elalél a gyönyörtől, és ahogy René elkapja, kivillantom a szemfogam. Rohadtul tudok játszani, és idegesít ez a ribanc, nem leszek kedves. A gondolatai feldühítenek.
- René az enyém, és senki másé - sziszegem a képébe mielőtt eleget tennék testvérem udvarias kérésének és a nyaka jobb oldalára marok. Renéé a másik oldal. Testvériesen megosztozunk. Szívom a vérét, az emlékeit az életét és az én testem életre kel tőle. Bőröm emberi árnyalatot nyer, és felmelegszik egy kicsit. A sós, vajas vér csorog lefelé a torkomon, de meg kell állnom, valamiért nem mehetek tovább. Eleresztem a nyakát, és letörlöm a vért az ajkaimról.
- Szerelmem.... csak az én gyönyörű szerelmem - simulok oda Renéhez a holttest felett és egy pillanatig zavar csak hogy elvettünk egy életet. Nem tovább.


zene ✘ Szeretettel ^^ ✘
Vissza az elejére Go down
René Ulliel


René Ulliel


Hozzászólások száma :
12
Age :
28
Tartózkodási hely :
Párizs

Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty2021-05-16, 20:21



Valda
&
René @
giphy.gif
"I'm tryin to figure out what you're thinking now
Your secrets spilling out
Let it out, let it out, oh"


Mélyen a szemeibe nézek, ahogy rám mosolyog és össze csókolja az arcomat. Közben arra gondolok, ajkai bár az enyémeket lehelnék ilyen hevesen, ahogy most orcámat elborítja csókjaival. Elfésülöm a szeméből a kósza, kék hajtincset, ami beférkőzik kettőnk közé.
- Rendben, legyen így!
Vágom rá, amint felveti, had hasonlítsunk még ennél is jobban. Ő és én, a zsák meg a foltja. Két kék folt... az éjszakában.
A világunk, mi oly boldog és élénk volt, most fakóvá züllik, kivesznek belőle a színek és a vidámság. Minden feketévé aszalódik. És vérvörössé. Meggyötörten nézem húgom arcát, úgy hiszem, zihálok, de valójában még csak levegőt sem veszek. Többé nincs miért.


"Promise me you won't hold back
Oh, go on, disgust me
Tell me the ugly
I want something real
Anything but lying
Tell me I'm inside your head"


Még is, átadom magam ennek a csodás nyomornak és undornak, had váljunk a romlás virágivá ~ Les Fleurs du mal! Két kézre fogom törékeny porcelánarcát, mi holtában is oly gyönyörű, hogy szinte könnybe lábad a szemem a szépségétől... Ajkaim az övéire szorítom, megteszem, amit sose mertem és még is, mindig is és mindennél jobban vágytam. Ajkaink össze forrnak, még így is, hogy testünk egyre csak hűl. Ahogy pedig elszakítom szám az övétől, látom, hogy immáron nevetnek rám a szemei. Vallomására édesen kacagok, hiszen akkora teher esik le a szívemről, amekkorát más el sem tudna képzelni! A pokolba is... de együtt megyünk!
- Én is gyűlöltem őket! Mert sose adhatták volna meg, amit igazán akartam! És igen, én is mindig arról ábrándoztam, hogy helyettük majd egyszer te jössz, te ülsz az ölembe...
Mondom elfúló hangon, hogy a fájdalomtól vagy a vágytól, azt nehéz lenne eldönteni.
- A férfiakat pedig ne is említsd... gyűlöltem a tudatot, hogy hozzád érnek, hogy úgy néznek és gondolnak rád!
Tör fel belőlem hirtelen és még is boldogan, hogy nem kell magamba fojtanom! Az egyik srácot meg is vertem egy koncert után, kis híján feljelentést tett, de inkább nem mert. Az eufóriában ismét szájon csókolom kedvesem, húgom s mátkám. Ironikus, hogy most, a halálunk napján érezzük magunkat a legelevenebbnek és a legboldogabbnak?! Nem kell többé elviccelni azokat a huncut pillantásokat és érintéseket, mintha véletlenek lennének vagy mit sem jelentenének, nem! Érzem, ahogy a vágy fel csap bennem, a szenvedély... de ez még is más, egyszerre hihetetlen szomjúság kezd gyötörni és jobban vágyom a vérét, mint az idomait. Hirtelen elhúzódom ajkaitól, eltartva magamtól.
- Te is érzed, hugi? Ennünk kell, még mielőtt kárt teszünk egymásban! Már ha ez lehetséges...
Mivel az ikrem, nem kételkedem benne, hogy érzi, mire gondolok. Fogalmunk sincs, hogyan működik ez az egész vámpírosdi, hiszen a mesterünk itt hagyott és olyan sok vámpíros storyt láttunk, olvastunk, hallottunk, hogy igazán nem tudjuk még, hogy melyik felelhet meg az igazságnak, már ha bármelyik. Szavaira ismét megenyhülök, megolvassza a szívem, apró mosoly kúszik piszkosul jóképű arcomra.
- Valda... én is ugyan így hittem. Hogy undorító perverznek gondolsz majd, aki elárulta a bizalmad, aki... mindig is máshogy nézett rád. Mások vagyunk, mint a többiek, máshogy szeretjük egymást, mint a világ akarná vagy engedné nekünk. De most már... most már nem kötnek a halandók szabályai! Most már az éjszaka gyermekei vagyunk!
Jelentem ki én is, mert ez olyan erősen érzem! Mind testvérek és mind a szépség és szeretet hű szolgái! Ez a kettő mindent felül ír! Társadalmi normákat, elvárásokat!
- Már az őrület, hogy szeretjük egymást! Kalandos lesz az életünk, bármit megtehetünk, bárkit felkereshetünk, kiderítve mi igaz és mi nem a vámpírokról!
Lelkesedem, akár csak álomszép szerelmesem.
- Talán... könnyebb lesz, ha nem keressük őket. Nekik is és nekünk is.
Erősítem meg elhalkuló hangon, megszorítva Valda vállát. Habár erre még vissza térhetünk, de mindenek előtt....


"I wanna see all your scars
Show me who you really are
Don't fake it anymore
Let it out, let it out oh"


Most ő csókol meg engem. A világ színkavalkáddá válik a monokróm filter után, akár egy van Gogh kép. Szinte színekként érzékelem a csókját! Átváltozásunk kezd tökéletesedni! Ahogy nyelve átszökik az enyémhez, hogy kacéran táncolhassanak, hevesen ölelem magamhoz, ó, reszket a kezem a lapockáján, érzem! Elönt a forróság, akarom ő, mindennél jobban akarom! Itt és most! És ekkor újra feltör bennem a vámpíri ösztön - a vérét akarom! Az ajkába harapok, de ez véletlen, ahogy az édes, haldokló vére kibuggyan, nagyot nyelve nyalom végig. Ekkor viszont megzavarnak. A legjobbkor és legrosszabbkor. Valami sötét ébred bennem... végezni akarok a lelkes rajongóval, a vérét venni s inni, megosztozva a hugicámmal. Megkonzumálni ezt a lányt. Elkapom őt, hátulról és negédesen hahotázok, hogy féltékenyen rá veti magát a bigére! Kifejezetten bejön, hogy így reagál a maca piszkos kis gondolataira. Vajon ő is megtenné velem mindazt, amiről ez a nő fantáziált még az imént? Kellemes bizsergés fog el ettől a pikáns gondolattól, de el is tereli a figyelmem a vér, elaltatva a férfi vágyat, hogy egyszerre marjunk a lotyó nyakába, megosztozva a zsákmányon. Ahogy pedig az élettelen test lezuhan és a forró, fémes emberi vér lecsusszan a torkomon, csak egy röpke pillanatig ugrik egyet a gyomrom, hogy ösztönösen ellenkezzen, ezt követően pedig levedlem mindazt a gyengeséget, ami emberként gúzsba kötött. Hagyom, hogy a tetem a piszkos macskakövekre zuhanjon és magamhoz rántom Valdát. Szinte fellökjük egymást - még szoknunk kell az új erőnket, megismerni a határainkat! Ekkor ajkaink újra egybe forrnak, véresen csúszva egymáson és ez szörnyen felizgat! Valdám hajába túrok, még fantasztikusabb árnyalatúnak látom most, hogy vérivó lettem! Káprázatos! És úgy csókolom őt, ahogy nőt még sose csókoltam. Benne van mindenem, az egész lényem, a vágyam! Ó, hányszor képzeltem el egy-egy hasonló jelenetet! Hányszor utáltam magam érte, ahogy magamhoz nyúltam. De többé nem gyötörnek efféle mulandó dolgok! Szabadjára engedem a fantáziám, had lássa ő is, hogyan szeretném őt egy vérfolyamban, pont mint a Maroon5 Animals c. klippjében! Ekkor pedig lecsúsznak ajkaim a torkára - és fogaim a legdrágább bőrébe mélyesztem.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom





Párizs Empty
TémanyitásTárgy: Re: Párizs   Párizs Empty

Vissza az elejére Go down
 

Párizs

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Játéktér :: Párizs :: Belváros-