I don’t know whether I’m the hero or the victim of this tale.
But either way, shouldn’t I dominate it? I’m the one really telling it, after all.
HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Chatbox
Oldalunk
Latest topics
by Vendég
2018-09-11, 14:26





by René Ulliel
2018-07-20, 15:04

Hónap posztolói
Juliana Lilith White
 
Lestat de Lioncourt
 
Louis de Pointe du Lac
 
Faye Bruke
 
Miguel Enrique Fierro
 

Share | 
 

 Marius de Romanus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Marius de Romanus


avatar


Hozzászólások száma :
18
Tartózkodási hely :
Ahol szükség van rám

TémanyitásTárgy: Marius de Romanus    2017-08-15, 15:38

Marius de Romanus

"In the end, it's not the years in your life that count. It's the life in your years.

Álnév: Dr. Lawrence Johnson
Kor: 2030
Látszólagos kor: 38
Teremtő: Teshkamen
Csoport: vámpír
Foglalkozás: történész
Play by: Cole Monahan

Kinézet
Legszebb férfikoromban ragadtam meg az átok hatására, így mindig is magas és jóképű voltam. Hajam szőke, szinte már fehér, és mindig szerettem hosszan hordani. Volt olyan hosszú is, hogy varkocsba fogva a hátam közepét verdeste. Manapság a vállamig ér, így végei finom csigába kunkorodnak. A szőke fürtök közül jeges kék szemek merednek a világba, amik tudnak melegen is csillogni, ha a megfelelő emberre pillantanak. Majdnem 2 méter magas vagyok, így mindig nehezemre esett nem lenézőnek tűnni bárkivel is. A XXI. században már a ruhavásárlást is megnehezíti magasságom, hiszen most, is mint mindig szeretek elegáns lenni. A vörös mindig is színem volt, így manapság is becsempészem a ruházatomba. Egy-egy borvörös ing, vagy egy vérszínű nyakkendő és kész van az elegáns megjelenés. Leginkább csak éjszaka mozgok, mert koromnál fogva, már nagyon látszik, hogy nem vagyok emberi lény. Bőröm olyan fehér, hogy szinte már átlátszó, az alatta látni a sötétkék ereket futni, a kezemen veszélyesen villognak az üvegszerű erős körmök. Szemeim is bár kéke, mégis természetellenesen világítanak, így ha tehetem, szemüveget hordok, aminek speciális lencséi tompítják a jeges villogást. Az embereket mindig is könnyű volt átejteni, közülük valónak mutatni magam, finom ruhákkal és kölnikkel, így most sem esik nehezemre. Szeretek elegáns lenni, és néha szeretek vissza élni azzal, hogy a mai normák szerint is jóképűnek számítok.

Személyiség
Emberként is komoly és felelősségteljes voltam, és ezen vámpírként sem változtattam soha. Bár fiatalkoromban én is követtem el őrültségeket, az évezredek megtanítottak rá, hogy higgadt döntésekkel és hidegvérrel, sokkal jobban meg tudom oldani a problémákat, mint forrófejűen bele rohanni olyan helyzetekbe, amikből nem jöhetek ki jól. Így a fiatal vámpírok már úgy ismertek meg, mint a nyugodt vénséget, akit csak nagyon kitartó munkával lehet kihozni a sodrából. Mivel az évezredek alatt már elég sok fiókát pátyolgattam, erős apai ösztön ébredt fel bennem, és szívesen hallgatom meg bárki problémáit, és segítek, rajta ha tudok. Sok fiatalt talán zavar, sőt egyenesen dühít, hogy ilyen nyugodt és megfontolt vagyok, de nem igazán érdekel a véleményük. Minél több tapasztalattal rendelkezem, annál jobban tudom, hogy nem nekünk áll a világ, sőt, jobb, ha vigyázunk magunkra.
Mindig is az intellektus emberének tartottam magam, faltam a könyveket, és autodidakta módon tanultam meg rengeteg hangszeren játszani, és festeni. A festés vált valódi szenvedélyemmé, még manapság is szívesen foglalom el magam vele. Lakásom könyvtárát lépésről lépésre gyarapítom, és igyekszem magamat is új ismeretekkel gazdagítani.
A szerelemben végletes vagyok, szerencsére a barátságban nem. Sok embert fogadok a barátságomba, így sok felületes ismeretséget kötök. Van azonban néhány személy, főleg a saját fajtámból, akiért tűzbe mennék. A szerelemben azonban két végletet ismerek. Valaki vagy mindent jelent számomra vagy semmit. Szenvedélyes vagyok, és akit egyszer a szívembe zárok, az örökké ott marad. Ha 100 év telik el két találkozás között, akkor is átjár a melegség, ha a szeretett személyre nézek. Így ha jól számolom csupán 2 nagy szerelem volt az életemben.
Mindent egybe vetve, szeretem az életemet, és jól érzem magam a bőrömben. Olyan vagyok amilyen, ez nem minden embernek tetszik, de tudom, hogy a barátaim olyannak szeretnek, és tisztelnek, amilyen vagyok.  

Történet
Nem is tudom, mit tudnék kiragadni hosszú, és kalandos életemből így nem is próbálkozom vele. Hadd meséljek el inkább egy apró kis szösszenetet, ami nemrég történt velem. konkrétan alig egy évvel ezelőtt.
Néhány évvel ezelőtt úgy döntöttem, meguntam a semmittevő agglegény életet, és könnyű szerrel doktorátusomat, nemsokára pedig történészként el is tudtam helyezkedni. Szerettem a munkámat, sokszor pedig meghívtak az Alaszkai Egyetemre. Egy ilyen vendégelőadásomon futottam bele egy nagyon kedves, de nagyon furcsa lányba. Legalább is először kedvesnek tűnt.
Lelkes volt, és főleg a személyem iránt érdeklődött, amit nagyon furcsálltam. Először csak azt hittem, hogy csak amolyan fiatalkori szerelem, elvégre ő egy huszonéves lány, én pedig egy fiatalnak tűnő férfi, aki érdekessé teszi az órákat. Aztán elkezdődtek a támadások. Először balesetnek tűnt, az első három, a végén pedig már olyan nyilvánvalóan vámpírvadász-szaga volt a dolognak, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni.
AZ volt az egyetlen szerencsém, hogy ezek a támadások elég amatőrök voltak. Egyszer például egy sötétítőt vágtak le a lakásom ablakáról, de hát nem használt sokat, hiszen kint éppen tél volt, így vak sötét. Ezek miatt az incidensek miatt viszont olyasmire adtam a fejemet, amire már régen nem volt példa. Házakba kezdtem el belopózni. Egyikbe a másik után, módszeresen kutatva végig minden ember otthonát, hogy vajon ki tör az életemre. A vége pedig az lett, hogy a tanítványom házában találtam meg egy kisebb arzenált, gondosan elzárva.
Másnap az előadás után figyeltem, ahogy elindulnak kifelé, és megfogtam a lány karját.
- Lucy…
- Igen professzor? –nézett rám ártatlanul, mintha nem érezné jeges érintésemet az alkarján. Nem tudtam eldönteni mik a szándékai és ez frusztrált.
- Mondd csak, vétettem ellened valamit?
- Ne… nem egyáltalán… nem? –láttam az arcán, hogy tudja, miről beszélek. – Mégis miből gondolja?!
- Jártam a házadban!
A tekintete azonnal megkeményedett. Olyan arccal nézett rám, mintha megöltem volna az anyját, és kitépte magát gyengéd szorításomból.
- Maga egy szörnyeteg…-sziszegte- Tudtam...úgy tudtam! Maga egy istentelen szörnyeteg! A maga fajtája ölte meg az apámat! Undorító állatok, nem lenne szabad, hogy éljenek! Ha lenne, Isten nem engedné, hogy a vámpírok éljenek!
Megrökönyödtem. Egy fiatal lány, nincs még 30 éves és gyerekkora óta fájdalommal él, egy olyan fajtársam miatt, aki nem tudta tűrtőztetni magát, így lealjasodott arra a szintre, hogy meggyilkoljon egy embert.
- Részvétem édesapád miatt, de én erről nem tehetek. –mélyen bele néztem a szemébe – Ne sodord veszélybe magad! Egy-egy vámpír erősebb lehet, mint hinnéd, a te életed pedig többet ér annál, mint hogy így legyen vége!
- De…
- Nincs de! Felejtsd el a vámpírokat Lucy! Örökre!
És ekkor éreztem meg a szúrást a mellkasomban. Lenéztem, és a szegycsontomból egy apró tőr állt ki a lány pedig elrohant. Hátra tántorodtam, a tanári asztal lapjába kapaszkodva szuszogtam. Szerencsére a szívemet nem találta el, de nem esett túl jól. Lassan kihúztam, és figyeltem a fehér ingre szivárgó sötét vért. Most már nem voltam olyan ártalmatlannak látni a lányt, de nem akartam bántani. Nem volt több mint 25 éves, előtte állt az élet. De nem hagyhatta, hogy egy társam esetleg megölje egy összecsapás hevében. Nekem kellett tennem valamit, de tudtam, hogy védekezni fog, most már hogy tudja, hogy ki vagyok.
Három napig pihentem rá a „nagy összecsapásra”. Leginkább azon voltam, hogy kitaláljam, hogy hogyan nem ölök meg egy ártatlan lányt. Végül arra jutottam, hogy a legjobb megoldás az emlékek kitörlése, bár így mindent el fog felejteni.
A harmadik napon össze szedtem magam, és elindultam a lakása felé, de éreztem, hogy nagyon nehéz dolgom lesz. Mire átverekedtem magam minden csapdán és akadályon eltelt majdnem egy óra. A kanapé mögött kuporogva találtam rá, a kezében egy karóval és harcias csatakiáltással rontott rám. Én akkor már fáradt voltam, így nehezen tudtam legyűrni.
- Lucy hagyd abba! –szóltam rá nyugodt hangon.
- Megöllek te szörnyeteg! Nem mérgezed tovább a világot! –kiáltotta vérben forgó szemmel, és kitépte magát a szorításomból. Elrohant egy másik szobába, én pedig utána siettem. Ahogy átléptem a küszöböt, pisztoly dörrent, és a combomba fúródott a golyó. Felszisszentem a fájdalomtól, de nyugodt próbáltam maradni.
- Lucy kérlek! Ez nem normális. 24 éves vagy, élned kellene nem pedig képzeletbeli szörnyeket kergetned!
Láttam a tekintetén, hogy lassan elhiszi, hogy az apja halála más volt, nem egy elkorcsosult vámpír ölte meg. A pisztoly kiesett a kezéből, és nagyot koppant a földön. Nyeregben éreztem magam. Közelebb léptem egy lépést, ő pedig újra rám rontott. Hogy védjem magam a falhoz löktem. Csak a hatalmas reccsenést hallottam, és láttam, hogy az élettelen test a padlóra zuhan. Megmerevedtem. Nem akartam elhinni, hisz évszázadok óta nem öltem meg senkit. Most pedig ott feküdt előttem egy halott lány, és értelmetlen volt a halála.
Miután gondoskodtam a holttestről vissza tértem állandó otthonomba, és hónapokig próbáltam kiheverni a traumát. Végül rövid álomba merültem, de álmaimban a szemei kísértettek. Nem találtam nyugtot sokáig saját lelkiismeretem kínzott majdnem halálra. Iszonyú érzések kavarogtak bennem, és csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarok újra embert ölni.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Lestat de Lioncourt


avatar


Hozzászólások száma :
126
Age :
258

TémanyitásTárgy: Re: Marius de Romanus    2017-09-02, 01:33


Elfogadva!

Kedves Marius!

Nagyon örülök, hogy végül csak eljutottál odáig, hogy befejezd a karakterkapodat, amihez úgy tűnik az kellett hogy Armand kedves barátom megérkezzen, és hogy a szépséges Pandora rágcsálja a füled, és hajtson ostorral. Egykor tüzes nő lehetett, értem én miféle fantáziát láttál benne Wink

Szóval, nagy öröm ilyen nyugodt, higgadt vámpír történetét elolvasni, mert én magam olyannyira az ellentéted vagyok, az örök nyugtatlan, a Kópé Királyfi ahogy te neveztél el. Igen, ez vagyok én, és te vagy a nyugalom szigete mellettem.

Az élettel, barátom a halál is kéz a kézben jár, szerelmes szeretők ők ketten, és nem hinném hogy lenne okod magadra venni annak a lánynak a halálát, hiszen te megpróbáltad. Néha úgy érzem te és Louis lennétek egymás számára a tökéletesek, hisz olyan bolondok tudtok lenni mindketten. Már rég nem vagytok emberek, mikor lesztek hajlandó hát akként viselkedni?

Marius, drága öreg barátom... Menj, rendszabályozd meg az oldal újoncait, ha már apaként gondolsz rájuk.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Marius de Romanus

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Karakteralkotás :: Elkészült karakterek :: Vámpírok-