I don’t know whether I’m the hero or the victim of this tale.
But either way, shouldn’t I dominate it? I’m the one really telling it, after all.
KezdőlapKezdőlap  Legutóbbi képekLegutóbbi képek  KeresésKeresés  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
Felhasználónév:


Jelszó:


Chatbox
Oldalunk
Legutóbbi témák
Mary Jane Kelly Emptyby Andor Lugosi
2022-09-13, 15:50

Mary Jane Kelly Emptyby Seth
2022-03-11, 21:25

Mary Jane Kelly Emptyby Seth
2022-03-06, 19:51

Mary Jane Kelly Emptyby Wilhelmina Blackburn
2021-12-17, 12:00

Mary Jane Kelly Emptyby Lestat de Lioncourt
2021-12-12, 17:14

Mary Jane Kelly Emptyby Lestat de Lioncourt
2021-12-12, 14:14

Hónap posztolói

Megosztás
 

 Mary Jane Kelly

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Mary Jane Kelly


Mary Jane Kelly


Hozzászólások száma :
9
Age :
160

Mary Jane Kelly Empty
TémanyitásTárgy: Mary Jane Kelly   Mary Jane Kelly Empty2019-05-01, 00:35



Mary

"There's nothing left to hide
There's nothing left to die"

Álnév: -
Kor: 155
Látszólagos kor: 25
Teremtő: Santino?
Csoport: Vámpír
Foglalkozás: Balerina
Play by: Sarah Gadon

Kinézet
Átlagosan magas, aranyszőke és tengerkék szemű vagyok. Egy élő porcelánbaba, gyönyörű arccal és a viktoriánus kor sanyarú nyomorától tökéletes balerina alkattal. Az idő az én testemet is borostyánba zárta, mikor a vérben újjá születtem. Így egy örökkévalóságon át az a prostituált néz rám vissza a tükörből, akit Hasfelmetsző Jack utolsó áldozataként ismernek. Bár az arcomat a felismerhetetlenségig csonkította, így azt csak ketten ismerjük.

Személyiség
Azt hiszem, olyan voltam mindig is, mint bármelyik fiatal lány. Naiv, bájos, barátságos, de kész arra, hogy megtegyem, ami kell a túléléshez. Így kezdtem árulni a testem a 19.századi, lepratelepen, Whitechapelben és így voltam kész már az első percben vért inni az átváltozásomat követően. Nem hinném, hogy ettől "jó" vagy "rossz" lennék. Az emberek túl könnyen ragasztják egymásra ezeket a bélyegeket. Pedig semmi sem fekete vagy fehér, hiába szeretnénk ezt gondolni.

Történet

"Sweet dreams are made of this
Who am I to disagree?
I travel the world
And the seven seas,
Everybody's looking for something"

1888, az év, melyet mindenki ismer. Az év, ami beharangozta a sorozatgyilkosok korát és az új évezred hajnalát. Ebbe a korba születtem bele, természetesen egybe a megannyi nyomorgó család közül. Az éhínég, a nélkülözés, az alultápláltság hétköznapi jelenség volt. Nem is ismertünk mást, csak ezt. A napról napra élést. Még is, igyekeztünk nem emberi szörnyeteggé válni egy embertelen korban. Édesapám gyári munkás volt, jó ember. Sose emelte fel a hangját, sosem járt el a keze. A körülmények ellenére szerető családban nőhettem fel, meleg otthonban, még tüzelő híján is. Becsülettel dolgozott, hogy el tudjon tartani minket, míg a füst meg nem mérgezte a tüdejét és a tüdőrák el nem vitte. Hány és hány apa, fivér jutott az ő sorsára, hogy a birodalom nagyhatalom maradhasson! De mindebből akkor nem értettem semmit, nem tudtam semmit. Édesanyám virágkötőként dolgozott, a betegség az ő kezeit is elérte az akkoriban oly divatos, arzén tartalmú festékektől...a smaragdzöld mánia, méregzöld, lassú halált hozott az asszonyokra. A szép, új kor peremén lassan haldokoltunk, szegények és gazdagok egyaránt. Csak míg mi a nincstelenségtől, addig az úrinépek az ízléses tapétáiktól és színes ruháiktól. A mama épp az ikeröccseimmel volt terhes, mikor a papa tüdeje felmondta a szolgálatot. 16 éves voltam. Legalább szép, ártatlan maradhatott a gyermekkorom - lehetett volna sokkal rosszabb is. De mikor apa elment, ránk hárult a felelősség. Vagy dolgozunk, vagy éhen halunk. Immáron négy éhes szájat kellett etetni. Egyetlen megoldás maradt, az is éppen csak annyira jövedelmezett, hogy a testvéreimmel ne vesszünk éhen: a prostitúció. Anya sem kímélte magát, ő is áruba kényszerült bocsátani a testét, de mindketten tudtuk, hogy a megélhetésünk rajtam múlik. Isten talán ezért adott szép arcot, hogy az öcsikéim megélhessék a felnőttkort. Megtettem, amit kellett. Nem vagyok rá büszke, nem voltam tőle boldog, de a szükség nagy úr. Nap nap után dolgoztam hát, amennyit csak tudtam, így is nehezen jöttünk ki a pénzből. De kinek volt könnyű akkoriban? És volt-e bármi szép és jó? Gondolt-e valaki ránk, az elfelejtett, elhagyatott munkásokra? Igen. Egy férfi érkezett a negyedbe, magas, jóképű, ráadásul orvos. Magától értetődött, hogy minden lány fülig belé szerelmesedett. A mosolyába, a fekete szemeibe, pár kedves szavába és a fáradhatatlan munkájába - értünk. Jómódú ember volt, még is Whitechapelbe jött, hogy segíthessen a szegényeken. Aznap töltöttem be a 20. életévemet, mikor megpillantottam, úgy gondoltam, ez az ajándékom, ez a vonzó és jólelkű férfi. Volt-e nő, aki ne arról ábrándozott volna, hogy elveszi feleségül? Még az sem kellett volna, hogy kiragadjon a nyomorból. Velem sem volt ez másként. Minden nap titkon arra vágytam, bárcsak egyszer ő is eljönne akár csak kuncsaftként, de ez sosem történt meg. Sem hozzám, sem más örömlányhoz nem fordult. Csak dolgozott és  dolgozott, mint a túlzsúfolt negyedben mindenki. És akkor elkezdődött. Nyirkos nyár végi éjszaka volt, lehetett volna bármelyik, de többé semmi sem volt a régi. 1888, augusztus 31-én, pénteken megölték Mary Ann Nicholst. Ő volt az első, később az ikonikussá vált gyilkosságok áldozatai közül. A rettegés köszöntött be Whitechapelbe. Éreztük, hogy valami megváltozott, valami nincs rendjén. Egyre több lány tűnt el. Egyre több került elő elmetszett torokkal, kizsigerelve. Az ősz, melyet sosem felejtek.  A kör szűkült, éreztem, valahol mélyen, legbelül, hogy értem is eljön. És közben, az őrület közepette, még is biztos pont volt ő, a doktor úr. A fiatalabb öcsém asztmás volt, rendszeresen jártam vele hozzá. Öröm volt nézni, ahogy dolgozott. Ahogy az emberekkel bánt. Belesajdult a szív. Ő volt a hiú remény, ami miatt érdemes volt megküzdeni nap nap után. Ittam a szavait, mikor mesélt. Egyszer egy este meglátogatott. Azt mondta, csak erre járt, hazafelé indult és eszébe jutott, hogy benézzen a beteg kisöcsémhez. Anyám és a testvéreim nem voltak otthon, mert azon az éjjelen is dolgoztam, ilyenkor a dologházba húzták meg magukat. Már hálóruhát viseltem. 1888.november 9-e volt, a 25.születésnapom. Hát ismét, gondoltam. Ismét ő, pont ezen a napon, mint öt évvel ezelőtt, mikor megjelent a környéken. Beszélgettünk, hangot adtam az aggodalmamnak. Elmeséltem neki, hogy Annie (Chapman) és Catherine (Eddowes) közel álltak hozzám, második anyáim voltak. Egymást segítettük át a nehéz időkön, másként nem is lehetett. És akkor megkérdezte. Megkérdezte, hogy honnan ismerem őket. Emlékszem pontosan. A hangszíne...mintha megváltozott volna. Hirtelen olyan hűvös lett a szobában, pedig begyújtottam, mikor a vendégem beinvitáltam. Rossz előérzetem támadt, de nem hallgattam a női megérzésekre, és ez az életembe került. Megfordultam, egyenesen a szemébe néztem. Azokba a végtelen, fekete szemekbe. És bevallottam neki. Szégyellem, a férfi előtt, akit szerettem, de azt hittem, ismerem annyira...vagyunk olyan jóban, hogy megoszthatom ezt vele. Tudta, hogy az apám halott. Tudta, hogy az anyám beteg. Tudta, hogy két kisfiú vár otthon, az egyik beteg. Tudhatta volna...hogyan tartom el magunkat. De ahogy az arcába néztem, akkor hullott le elméjéről a tagadás finom fátyla. Talán nem nézte volna ki belőlem? Sosem tudom már meg. Hirtelen eltorzult az arca, a düh és megvetés ült ki rá - az elemi undor. Éreztem, ahogy a gyomrom fordul egyet, ahogy a vér kiszökik az arcomból, mert abban a percben tudtam, ki is ő valójában, a jó doktor maszkja mögött. Éreztem, de nem akartam elhinni. Túl fájdalmas, túl borzalmas volt az igazság. Mindketten tagadásban éltünk egymás mellett. Amíg ő elő nem vette a pengét a kabátjából és zsigerből el nem metszette a torkomat. Sikítani sem volt időm. Emlékszem...az arcára, a gyűlöletre a pillantásában és a saját fájdalmamra, ami mellett a nyitott torkom érzete eltörpült. Úgy éreztem, becsaptak. De ez csak egy hiszékeny éjszakai pillangó önző, pillanatnyi önáltatása volt. A következő, amire emlékszem, hogy a saját ágyamban fekszem és minden...úszik...a véremben. Mindenem fájt, a testemet kíméletlenül szabdalta gyilkosom. De nem volt időm, erőm a gyászomra, sem elszörnyedésemre. Elviselhetetlen szomjúság gyötört. Egyedül voltam a szobában, ahonnan kibotorkálva az első arra tévedő emberre vetettem magam,hogy ösztönös indíttatásomnak eleget tegyek. Minél több vért pumpált a számba a másik ember szíve, annál gyorsabban és látványosabban gyógyultak groteszk sebeim. Fogalmam sem volt, mi történt velem, de azt tudtam, nincs maradásom. Elmentem hát, amilyen messzire csak tudtam. Utólag tudtam meg s raktam össze, mi is történhetett azon a bizonyos éjszakán. A rendőrségi képek...amit velem tett...máig kísért. Új életemben is úgy gondolom, nem a vámpír az igazi bestia, hanem az emberi szörnyetegek, akik a többiek között járnak. Kedves arc mögé rejtőznek, de valójában kíméletlen mészárosok. De íme, az új évezred eljött és a Hasfelmetsző már régen halott. Annak kell lennie, ennyi év után. Persze, ezt saját magamnak sem hiszem el. Azok a bizonyos megérzések, melyek mindig is erősek voltak bennem...nem hagynak nyugodni Jack kapcsán sem. Igyekszem elnyomni őket, a jelenlegi életemre koncentrálni. Oroszországba mentem és balerina lettem. Európa véres ridegsége után viszont úgy döntöttem, most New Orleans-ba költözöm. És élem az életem, ahogy eddig is.
De kit is akarok becsapni?

"Some of them want to use you
Some of them want to get used by you
Some of them want to abuse you
Some of them want to be abused"



Vissza az elejére Go down
Louis de Pointe du Lac


Louis de Pointe du Lac


Hozzászólások száma :
118
Age :
257
Tartózkodási hely :
New Orleans

Mary Jane Kelly Empty
TémanyitásTárgy: Re: Mary Jane Kelly   Mary Jane Kelly Empty2019-05-01, 10:10


Kedves Mary Jane!

Meglepetésként ért a felbukkanásod, de annál nagyobb örömmel köszöntelek köreinkben! Kellemes újdonság és mindenképpen érdeklődve fogom figyelni a pályafutásod közöttünk. Hát lássuk is azt az elfogadást.
A pb-d nagyon kellemes megjelenésű, kedves a szemnek és a történet szempontjából is kifejező hatású, talán nem is sajánlatos, hogy a Sötét Ajándok megmentette az örökkévalóságnak.
Jellemed és kinézeted rövid, de velős, a történeted kiegészítésével együtt nem is volt szükség többre.
Az életed nehéz volt, de mint elmondtad, mindenkinek abban a korban, talán neked még egy fokkal inkább, mint bárki másnak. Nem érdemelted meg, hogy te is egy legyél a Hasfelmetsző áldozatai közül, de kaptál egy második esélyt és talán még bosszút is állhatsz. Mit választasz? Mit kíván a lelked, hogy békességre leljen? Bosszút vagy megbocsátást? Hadd lássuk!

Avatarfoglaló
Vissza az elejére Go down
 

Mary Jane Kelly

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Cry for Eden ~ Mary & Nerissa

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
 :: Karakteralkotás :: Elkészült karakterek :: Vámpírok-