Álnév: Danill Mooley (az anagramma nem a legjobb a nevemből)
Kor: 65
Látszólagos kor: 28
Teremtő: Armand
Csoport: Vámpír
Foglalkozás: Szabadúszó író, blogger
Play by: James McAvoy

Üdvözöllek kedves olvasó, te most éppen a blogom szerény személyem leírását tartalmazó részét olvahatod. Én vagyok ennek a blognak a szerkesztője, írója és tulajdonosa. Na, de vágjunk is bele, hiszen sok megbeszélni valónk van és szeretném, ha el tudnád képzelni, milyen lennék beszélgetés közben, ha egymással szemben ülnénk egy kávé mellett.
Hajam szőke volt eredetileg, mióta nem vagyok annyit a napon (haha) kicsit megbarnult, de még mindig tartja magát a szőkés alapszínéhez. Sosem volt hosszú, bár nem is törekedtem rá, hogy mindig a legújabb divat szerint legyen vágva. Jó nekem így hátratúrva, amolyan nem igazán érdekel stílusban.
Szemeim a szüleim jóvoltából kéken villognak rád és meglepően sok tapasztalat sugárzik belőlük, amit nem néznél ki a fiatalos kisugárzásomból. Szemeim körül már nem látszanak a szarkalábak, amig néhány éve ott voltak, talán nem tett olyan jót az a sok alkohol, amit fogyasztottam akkoriban, de ez már nem is számít.
Relatíve magas vagyok, kicsit több, mint 180 centiméter, általában nem kell rám felnézni, ezért elég megnyerő és barátságos benyomást tudok nyújtani. A testalkatom sem túl kirívó, átlagosan izmos vagyok, de bőrömön egy hibát sem találni és kisfiús félmosolyommal a pénztárcádat is el tudom csalni tőled, anélkül, hogy észrevennéd.
Öltözködésem mostanság a kényelmesen elengás irányba tendál, és az olcsó kelméket drágább márkákra cseréltem, pusztán mert megtehetem. Diák koromban semmit sem engedhettem meg magamnak, manapság már nincs ilyesmire gondom. Főleg feketét, fehéret és barnát láthatsz rajtam ingek, pólók, mellények és pulóverek formájában.

Menjünk tovább egy kicsit. Úgy hiszem az írásaimból jobban átjön a személyiségem lényege, de ez nem minden. Lehetünk egy kicsit közelebbi kapcsolatban is azáltal, ha megismerjük egymást mélyebben.
Hajlamos vagyok teljesen ráfüggni egy-egy témára és semmi mással nem foglalkozni elég sokáig, közben megkattanni. Nem szép dolog, de mindenkinek vannak rossz tulajdonságai. Úgy alakult, hogy nekem van egy pár és ezek veszélyesek rám nézve, de haladjunk.
Ha nem vesszünk, mennyire komolyak is a problémáim, nagyon is vicces és segítőkész tudok lenni. Szeretem az embereket, szerettem nagyon társaságban lenni. Megszálllottan kitartó tudok lenni és ez megosztó tud lenni a kapcsolataimban.

Oh, hát hol is kezdje a blogger az interjút saját magáról? Talán elmondhatja, hogy minden egy ehhez nagyon hasonló interjúval kezdődött, ami híressé tette, de nem a jó közegben, hiszen sosem került nyomtatásba a sztori, amit akkor éjjel sikerült felvennem.
Louis története önmagában is megbabonázott, de a lehetőség, hogy én is egy lehetek ebben a világban, szinte elvette az eszemet. Mint később meg is történt, de erről majd amikor eljön az ideje. Most már nem neheztelek Louis-ra, hogy nem akart többet mondani, pláne átváltoztatni, megértem most már a nézőpontját, de én mindenképpen közéjük akartam tartozni.
Az interjú anyagát használva New Orleansba mentem, hogy megtaláljam Lestatot, akiben bíztam, hogy majd olyanná tehet, mint ő maga. Louis abban bízva, hogy csak megörökíteni fogom, amit elmond, elém tárt minden részletet pontosan, így könnyű volt megtalálni a múlt jeleit. Nem találtam Lestatot, helyette ott volt Armand. Nem tudom, miért tetszettem neki annyira, de így kezdődött a mi patológikus kapcsolatunk, ami hosszú éveken, évtizedeken keresztül tartott.
Utazgattunk, sok időt töltöttünk együtt, de nem volt számomra elég, még mindig a vámpír létre vágytam, amit Armand megtagadott tőlem. Félt, hogy megutálnám, ha én is az lennék, mert ez elkerülhetetlen.
Azt hiszem... Mindig is voltak önpusztító hajlamaim, de ebben az időben különösen megmutatkoztak. Rengeteget ittam, már már betegesen sokat, és folyton veszélyes helyzetbe kevertem magam, ami végül arra késztette Armandot, hogy magához vegyen fiókájaként. Haldokoltam és nem akart elveszíteni, de én mégis elhagytam őt ezután. Megborult az a kényes ciklus, amit kialakítottunk és fentartotta a kettőnk furcsa mester és szolga egyensúlyát.
Ezek után vándoroltam és valahol menet közben... Már nem tudom miért, talán a vámpírság volt túl sok, de elvesztettem magam. Marius talált rám és vett a szárnyai alá. Tudtam magamra vigyázni, ettem és elbújtam nappal, ahogy kellett, de mégsem érdekelt semmi és senki, csak a minatűr városok építése. Hogy miért, azt ne tőlem kérdezd, egyszerűen csak megbabonázott a szerkezet, a pici lehetséges életek tömkelege. Azt képzeltem el belé amit akartam, olyan lehetett benne mindenki, amit én elképzeltem. Szoros kapcsolatot alakítuttonk ki Mariussal, mindent elmondott és én meghallgattam, még ha nem is válaszoltam neki. Bizalmába fogadott, mint keveseket. Viszont vágyom másokra is, szeretnék visszatérni Armandhoz. Nem akarom Mariust elszomorítani, de még mindig szerelmes vagyok angyali ördög fiókájába, meg akarom vele próbálni ismét. Talán így lesz megint lehetőségünk egymásra találni és egy egészéségesebb kapcsolatot kialakítani.
Nos, ennyi lenne, amit el akartam mondani, ez nem minden, de kell egy kis titokzatosság, nem igaz? Találkozunk a következő posztomban, addig is, szép estét!